Evangélikus Népiskola, 1904
1904 / 1. szám - Tárcza
18 egyikre két-három discipulus volt' bízva. A schedatornak kötelessége volt a discipulusaival együttl tanulni, a mit ezek nem értettek, megmagyarázni, Írásbeli dolgozataikat együtt csinálni, csengetés előtt a léc kéből őket kikérdezni, kihallgatni, s mikor az oktató úr bejött, első dolga volt, hogy a schédatorok jelentéseit, tanítványaik készültségéről meghallgassa. Jaj volt a schedatornak, ha hamis jelentés tételen kapta rajt a tanító ur! És ha valamely gyengébb tanuló szép előmenetelt tett, kijutott a schedatornak is a dicséret. Én is csakhamar schedatori rangra emelkedtem és ha később magántanítással boldogultam, s ha most is a gyermekekkel valami előttük érthetetlen tárgyat meg tudok értetni, annak köszenhetem, hogy győnki tanuló koromban schedatorkodtam, Kár, hogy a modern tanférfiak nem alkalmazzák már ezt a módszert. Mindig gyönyörűséggel emlékszem vissza gyönki diák-koromra. Gerenyás akkor még rézzint sürü, részint ritkás erdő volt. Beh jó volt oda csapatostul kimenni. Kirándulásunk célpontja az úgy- nevezétt gipszes forrás volt, egy nagy vízmosásban. Valami szürkésfehér agyagföld volt a gipsz, ebből feszítettünk a bicskákká! kisebb nagyobb darabokat, faragtunk belőle pipát, hozzá fiatal dióhajtásból szárat, beh jó Ízlett belőle a kapadohány! Gerenyásról Írtam is gym- nasista koromban egy költeményt, már csak ennyit tudok belőle : „Gyönk mellett van egy kis erdő: Gerenyás, Tavaszszal ott minden diák gipszet ás.“ Ennek a sorpárnak alakja ugyancsak kifogástalan. Arra mutat, hogy meg volt bennem akkor is már a magyar vers forma iránt az ösztonszerü érzék. Általában akkor a gyönki gymnázium ifjúsága bizonyos romantika által volt áthatva. Mindnyájan szentül hittük, hogy a gerenyási erdőben szegény legények, bujdosó honvédek ta'nyáznak, de ezek nem bántják a diákot. Lehetett benne valami. Egyszer ugyanis harmadmagam- mal bolyongtam s a ritkásból a sürü felé tartva, ennek szélén két alak heverészett, s midőn bennünket észrevették, az egyik puskát kapott fel s reánk célzott, egyikünk azonban elkiáltá magát: „Diákok vagyunk!“ s azonnal leeresztette a puskát s oda intett bennünket. Végig sárga gombos szárú pantaló, pitykés dolmány, barnás szűr volt ruházatuk ; a puska szimpla, sárgaréz csövű, a másik mellett hosszunyelü balta hevert a gyepen. Kérdezték, nem láttunk-e zsandárokat, azután elbocsátottak. Azóta sem pillantottam felém irányzott puskacső öblébe. Nem tudom, ma már, a fonográf korszakában [megvan-e még a kis diákok körében, hogy arra a nemzetgazdászati kérdésre, hogy miből főzik a sört, a házi cica által adatnak feleletet. Megfogtuk a macskát, szépen megcirogattuk, hogy doromboljon, aztán egyikünk a föltett kérdés után: „Miből főzik a sört?“ — háromszor egymásután megszo-
