Evangélikus Népiskola, 1904

1904 / 1. szám - Becht Konrád: Életrajzom

13

Végre feltűnt az én szerencsecsillagom is!

1858. január havában az ecsényi ág. h. ev. egyházközségJSomogy- megyében az ottani körlelkész ajánlatára egyhangúlag megválasztott rendes tanítójának és két küldöttje által kézbesittette a meghívói és szerződést.

Nagyon meglepett ez a dolog. Nem aspiráltam oda. Soha azon a vidéken nem voltam. Senkit sem ismertem ott és engem sem ismert senki. Sokáig haboztam. Végre a községnek bennem mint ismeretlenben összepontosult ritka megtisztelő bizalma döntött. Elfogadtam a a meghívást és aláírtam a szerződést, amire különben a „jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok“ közmondás is késztetett, no meg az is, hogy már 25 éves voltam, melyből 8 év és 4 hónap a segédtanítóskodásra esett.

Ecsényben nehéz feladat várt reám. Az iskolás gyermekek hónapokon at nem nyertek semmifele oktatást. Az első évben csak nagy türelem, önmegtagadás és lankadatlan szorgalom segítségével voltam képes a kívánt kerékvágásba vergődni. Itt történt hogy mikor sürgettem a rendes és pontos iskolalátogatást, egy asszouy azt felelte: „Vor d’r Kerb sein mir net schuldig unser Kiner in die Schul’ zu schicka.“ Pedig ez a „Kerb“ jó későn, úgy november derekán szokott lenni. Ilyen és hasonló sok más akadállyal, megrögzött előítéletek, kel kellett folyton küzdenem, mig végre sikerült határozottan kedvezőbb sikert és előmenetelt felmutatni gyermekeimmel.

1801-től kezdve, mig Ecsényben voltam, a községi jegyzői teendőket is nekem Kellett végeznem.

Továbbképzés dolgában le kellett mondanom mindenről, ami azt elősegítette volna. Kénytelen voltam igényeimet úgy az anyagiakban mint szellemiekben leszállítani a legalacsonyabb fokra. Örültem, ha szegényes fizetésemből a szükséges mindennapi kenyeret és a nélkülözhetetlen ruhára valót tudtam beszerezni.

Ily nyomasztó gondok és mostoha anyagi viszonyok közt töltöttem Ecsényben 5 évet és 8 hónapot.

A bonyhádi ev. gyülekezet ugyanis volt főnököm Otth Simon 1863. junius hóban bekövetkezett halála után most rendes és kántorta- nitójának hivott vissza és igy beváltotta, 1858 ban történt bucsuzásom alkalmával tett ígéretét.

Igen természetes, hogy örömmmel jöttem vissza Bonyhádra, ahol tárt karokkal a régi szeretet és bizalom nem várt megnyilatkozásával fogadott áz egyházközség. E szeretet és bizalom ellenében részemről minden erőmhöz és a legjobb tudásomhoz képest iparkodtam kötelességeimet végezni, a rám bizott 250—260 főből álló tanulósereget, amelyet 1871-ig egy tanteremben egy segéddel tanítottam, bevezetni az élethez szükséges ismeretek tárházába, megnemesíteni sziveiket, belőlük hasznos polgárokat a hazának és hitbuzgó tagokat az egyháznak nevelni. E magasztos és óhajtott célt folytonos tanulással és munkás-