Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 3. szám - Tárcza
85 Szólhatok én hozzá a szálló madárhoz, És szólhatnak hozzá ezernyi ezerek : Annyi köze van a múlthoz, mint a mához, S egynek tekinti a nyarat és a telet. Nincs mélység, sem a magasságnak Nem féli szemünkkel föl nem ért határát, Hallója a lelkünk szépséges hangjának, És érzi a szívünk kifogyhatlan báját. S vaj’ meghal-e végre ez a madár, kit ő Szép „Tüdérálmában“ hattyúnak nevezett ? Vagy a végtelenség és az örök idő, A miken keresztül dicső útja ve2et ? Minden kérdésünkre csak egy feleletben Szólhat az igazság, hogy Petőfi neve Él, míg madárka zeng, míg langy szellő lebben, S hazánk fölé borúi az Isten kék ege. t Él, örökkön él, ki mi köztünk is lakott, S házunk volt a háza és népünk a népe; Bűvös dalaival ki szivünkbe hatott, S ott is maradt annak kellő közepébe’. Szabadság s szerelem ! ti lesztek kísérők A költőkirálynak fényes útján végig; Lelki nagyságának tetőpontját mérők, És véle ti ment k föl, egész az égig. De feledve nem lesz a jó mészáros sem Hü feleségével s ifjabbik fiával. Emlékink fátyola róluk is föllebben, S hiddal kötjük össze múltjukat a mával. Hiszen ők gondozták, hiszen ők szerették A mennyire ember e kettőre képes. A legdrágább szókat ajkárúi ők vették ; Legszeretőbb anyám, apám s öcsém, édes! Hát álljon e hajlék, s falában a tábla Kiáltsa az igét ötven évtől kezdve, Hogy őröklét vágott a halál dolgába, Midőn a magyar hon egy hü fiat veszte. Ti meg, dömsödiek, csak előre bátran! Leikével éljetek, nyomait járjátok, S az Ég kegyelmének teljes jóvoltában A boldogság napját virasztja föl rátok. Tóth István.
