Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 3. szám - Tárcza
82 őtet nevelő anyától szakad el s lehull testvérei közé puha csendes álomra, de én?! Anyámat nem ismertem; magával vitte azt a mélységes titkot, hogy hát tulajdonképen ki is volt az én apám. Elvesztek rám nézve, kiknek tiszteletétől függ a parancsolat szerint, hogy jó dolgom legyen s hoszszú életű lehessek a földön. Nem tölthettem be az Úr akaratát, szenvedek is érte. Jó dolgom ? Nekem ? Egy örökbe fogadott fattyúnak ? Zokogj te bús őszi szél, sírj helyettem is: az én könnyeim már kiapadtak, sirasd meg, hogy én is a világra tolakodtam“ — tört elő a gyenge lányból az elfojtott keserűség, mely gyült- gyült bensejében, mivel nem volt senki ki előtt kitölthesse, ki őt megértette volna .................Itt elhallgatott, nehogy a hangja zokogásba t érjen át. Gyula szemébe nézett a lánynak, azokba a sokat mondó ibolyaszemekbe, hol már is egy élet keserűsége látszott eltemetve lenni s felsóhajtott: Szomorú, szomorú, de mit csináljunk ? Hej! ha az én szivemet adhatnám cserébe Önnek, nem kérdezné azt hisz Ön férfi; ura sorsának, de én ? . . . Szolgálója a szoknyába bújt lelketlenségnek ki elsorvasztja lelkemet, testemet; annak, kit a természet nem tartott méltónak, hogy anyává tegyen; ne csúfolja meg a teremtést, melynek kellene, hogy remeke legyen az ... . ember. Örökbe fogadott, hogy legyen polip-karjainak áldozat, melynek vérét vegye. — Kiszakítottam volna én már régen e szörny köréből magamat, csak az a jó öreg nevelő-atyus ne tudna olyan szeretettel kérni: „Látod lányom, hozzám is ily szívtelen, ha te itt hagynál pokol lenne rám nézve az élet, így csak elszenvedünk . . . együtt“. „Hát nincs abban az asszonyban érzés, mely vissza tartaná a gonoszságtól ?“ ,Ha a szeretetlenséget s ostoba hiúságot érzésnek lehet nevezni, úgy — fájdalom — igen is sok van. De mondja Gyula, van e önben irányomban érzés igazi, mely nem szűnik meg hű lenni a síron tül sem? Ügy e nincs?! Vallja meg, hogy inkább a kíváncsiság hajtotta útam elé, mint az az igaz szerelem, mely engem Önhöz kapcsol az első pillanattól, hogy megismertem.“ Mariskám — kiáltott Gyula :— édes Mariskám! s magához ölelte a felindulástól remegő leányt igaz, benső szeretettel: egy hosszú édes csókkal eljegyezve msgának . . . örökre. * Od’ adjuk Öcsém, mért ne adnánk oda — mondá az öreg gazda, midőn Gyula ünnepélyes arczczal előállott rövid mondókájával. Hiszen mintha csak magának neveltük volna a mi kis Mariskánkat, csak aztán megbecsülje ! Bízzék bennem Uram — Atyám ! Ojjé! bizony! Lehet is magukban valami nagyon bizni! Egy-kettő, itt hagyják az asszonyt, azután kimennek Amerikába; ilyenek a mostani fiatalok, bezzeg a mi időnkben !
