Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 12. szám - Tárcza
34« Jól tudom én azt, hogy* egészen felesleges dolgot művelnék, ha kartársaimnak a jelen helyzet tarthatatlanságát bizonyítgatnám, de a mily jól tudom ezt, épen oly szilárdon meg vagyok gyóződve arról, hogy nincs elegendő alkalom, nincs elég tér arra, hogy feltárhassuk mindazon sérelmeket a melynek mi kántortanítók részesei vagyunk ; s ebből kifólyólag nyíltan hirdetem, hogy nem hiszem, mert nem hihe- tem, hogy a közoktatásügyi miniszterünk alapjában ismerné ezen sérelmeket, mert ha igen, úgy nem tehető fel, hogy ezek már eddig orvoslást ne nyertek volna, mert ilyen elbánást mint a mostani nem érdemiünk még akkor sem, ha csak mostoha gyermeknek tekint is az állam bennünket. — De ne beszéljek én, beszéljenek a tények! Egy szegény ifjú, mondjuk jeles oklevéllel lép ki az életbe. Keresi a működési tért, pályáz erre is, arra is, de eredménytelenül. Nagy sokára kínálkozik egy szegény kántortanítói állomás egy félre eső eldugott leánygyülekezetben, elfogadja mert kénytelen vele, mert biztatja magát, hogy onnét lesz ideje pályázni s oly működési tért keresni, a mely képzettségének megfelel. — Elmúlik egy fél év, el egy, el kettő s ő még mindig ott van, mert nem tud mozdulni sehova. Hely. zete arra kényszeríti, hogy megnősüljön, mer falun, ha élni akar, gazdálkodnia kell. — Az idő múlik, a kis család megszaporodik, s az a szegény fiatal ember, aki büszkesége volna bármelyik iskolának, ott a félre eső helyen elfeledve túrja a jó anya földet együtt híveivel. — Annak a maroknyi népnek ő mindene : tanítója, lelki testi orvosa, tanácsadója ügyes bajos dolgaiban, s a fizetése 410 frt. De miből jön össze ez is ? Gabona, fa, bor, csirke, tojás, földjövedelem és egy kevés pénz. Nyugdíj igénye kétszáz egyne hány frt. A mikor arról van szó, hogy a tanítói fizetés nem éri el a 400 frtot,* tehát ki kell egészíteni államsegélylyel, akkor azt mondják neki: hiszen 410 frtot tesz a fizetése. A mikor meg a nyugdíj igényét állapítják meg: akkor ez is kántori, az is kántori, marad nyugdíjra 220 frt. — Minek folytassam tovább ? Lelkem tele keserűséggel a méltatlan elbánás miatt. Vagy azt méltóztatik hinni, hogy ez a kép nem az életből vett? Neveket sorolhatok fel csak az én ismerőseim közül, de hány van az országban? De nézzük a képet a másik oldaláról. Egy könnyű vérű fiatal ember elegáns mozulattal vágja zsebre a nem is igen mutogatni való oklevelet, s pár hó múlva ott találjuk egy nagyobb vidéki város iskolájánál 600 frt fizetés, lakáspénz, s ugyancsak 600 frt nyugdíj igénynyel. Összes dolga, hogy tanít naponként öt órát, ha még arra is rá adja a fejét, hogy privátét ád; úgy úri módon él, húsz évi szolgálat után már 800 frt után van nyugdíj igénye; s az elsőnek, a ki nemcsak tanítója, de mindene annak a kis falunak, hova végzete sodorta, húsz évi szolgálat után van 429 frtja. — Ha ez az a szabadelvüség, amit utón és útfélen hirdetni hallok, ha ez a tanítói nyugdíj törvénynek szabadelvű szellemben való megoldása, úgy metsen minket ettől a jóságos Isten. — Ez
