Evangélikus Népiskola, 1900

1900 / 12. szám - Tárcza

346

Ez ön magát először meg — legyőzi És felvevőn a Hitnek fegyverét,

Csatára kél a büszke Róma ellen És halhatlanná tészi nagy nevét.

Szavára felgyűl a szíveknek lángja; '

' Oly boldogító mind, a mit beszéli

— Új életet mutat, százszorta szebbet, Kezében zászlót hajt a lenge szél:

A győzelem már is felirva rája,

Mert szent a czél, a miért harcz folyik ;

— Rómának meg-meging kevély hatalma . . Alázva már nagy gő-gje a porig.

S omolni kezd a régi, roskatag vár,

Mint Jérikónak, összedől fala ;

Ledönti azt az ébredő Igazság,

A mely idáig rablánczon vala , . .

És újra épül az Úrnak Sionja,

Alapja lész a szent — örök Ige;

Hatalmas, nagy fa nő parányi magból, Árnyékát mely kinyújtja messzire;

S hová az elhat, üdvet visz magával, Nyomán a béke szent virága kél;

A csüggedő, a bús baját feledve Érintésére eszmél s újra él;

Sebet hegeszt — gyógyít be balzsamával, Már itt a földön boldogságot ad;

Imádni Istent búzgón, tiszta szívből,

Megtanul az, keblére kit fogad.

És nincs erő, egyházunk’ mely ledöntse : Zúdult reá sok-sok nehéz veszély,

De fegyver, csel hiába ostromolta ;

Az Úr beszéde mind örökre él! . .

Okunk a félelemre vaj’ mi volna?

Van oltalmunk az üdvözitő Hitben.

Ha baj szorongat, bátran énekeljük:

Erős várunk nekünk az Isten !!

Szalay Mihály,