Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 12. szám - Reformácziói ünnepi beszéd
337 irta zászlajára. Az egyik megemlékezve letűnt századokról, kegyelettel állotta körül a le nem igázott emberi szellemnek örök alkotásit; a másik ellenben a szív világának fényénél kereste az emberi szabadság biztosítóját. Melyik volt dicsőbb, melyik nagyobb ? Mind a kettő, renaissance és reformáczió egyaránt tiszteletreméltó nyilvánulásai az emberi szellem Isten adta tehetségeinek, de mig amaz az Istentől eltávolodott emberi szellem nyomán gyakran téves utakra bódult, addig ez az embernek legszebb jogát juttatta érvényre: Istenhez mint a Jézus Krisztusban kijelentett szerető mennyei Atyához való viszonyát állította helyre. — Egy igénytelen ifjú szerzetes volt az, a ki ott az er- lurti kolostor csendes mágányában s a római Pilátus lépcsőjén ezt a mennyei Atyát kereste s hosszas belső harcza után meg is találta, midőn fülébe csengett a szózat: ,Az igaz ember hitből él!* Tetszett Istennek e férfiút ügyének, harczosává tenni, a ki midőn „a hallgatásnak ideje elmúlt s a szólásnak ideje elérkezett“, megfújta a harsonákat, a melyektől Jcrikhó falainak meg kellett rendülniök, s harczi riadójában — három hatalmas iratában — oda dörögte Rómának a maga vádjait. Megemlékezve pedig az apostolnak ama mondásáról: .Szabados lévén mindenektől, magamat mindeneknek szolgájokká tettem“, — a keresztyén ember szabadságát juttatja érvényre, midőn azt mondja, hogy bensőleg szabad úr mindenek felett, külsőleg pedig mindeneknek szolgája és alattvalója. „Szabadság az embernek az a tehetsége, a melynél fogva megteheti mind azt, a mit tennie kell, a melynél fogva az ember felül emelkedhetik mind azon, a mi szívében bántja vagy kívülről szorongatja, — hogy mindenkor törekedhetik az után az egyetlen ideális czél után, a melynek az élet minden egyes munkáját irányoznia kell“. Hitben a keresztyén ember a világon felül Istenéhez emelkedik, a szeretetben pedig felebarátjának szolgál. Ennek tudatában gyökerezik magának a nagy reformátornak vidám életkedve, ezt a szabadságot, a hitnek e szabadságát hagyta ő mint dicső örökséget a protestastizmus számára. De mily soká, mily nehezen juthattak birtokába az utána epedők ! Az a siró női alak ott a wormsi Lutheremléken arra emlékeztet bennünket, hogy harcz, véres küzdelem folyt e javaknak birtokáért, megindítva Róma szolgáitól, ama legszentebb javak e hamis sáfáraitól. — A keresztyénség első századának vértanuságai megujúltak, csakhogy a máglyára vivő hitetlen pogányságot a magát Krisztus igaz egyházának nevező testület képviselte s a felbőszült tömegnek „Ad bestias !“ kiáltását .Krisztus helytartójáénak átka s pásztorbotos főpapok kifa- kadása váltotta fel. — Valóban sírnunk kell ma, midőn az emlékezet szárnyain visszaszállunk a múltba s látjuk, hogy az evangyéliomi szabadságért síkra szállóknak máglya, börtön jutott osztályrészül. Sirunk — de nem annyira a hithősöknek szenvedésein, mert hiszen ők — a dicső szabadsághősök — hitökért szenvedtek s a vértanúság koronájával fejükön híven haltanak, hanem sirunk azok felett, akik az Isten di-
