Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 12. szám - Reformácziói ünnepi beszéd
336 reformácziónak úttörői, Zwingli és Calvin. — Az emléket körítő falon ott látjuk két az évangyéliomi tanok igazságát korán felismerő fejedelemnek alakját: Bölcs Frigyest, a szász választót és a „Reformáczió Akhilleuszá“-t, hesszeni FűlöpÖt. Velük szemben állanak a tudomány képviselőiként a nyelvtúdós Reuchlin és a nagy túdományu Melanthon, Luthernek híres segítő társa. — Az emlék lábainál végül három ülő női alak foglal helyet: három, a reformáczió történetében nevezetessé vált városnak jelképes alakjai. Az első a protestáló Speyer; bátor tekintete higgadtságot, önbiztosságot árúi el. A másik a gyászoló Magdeburg; sírva ül ottan mint valami bánatos özvegy, az a város, a melynek a harmincz éves háború viszontagságai alatt oly kimondhatatlanéi kellett szenvednie, míg nem az 1631. év folyamán meg kellett nyitnia kapuit, hogy a legnagyobb embertelenségek színhelyévé s — a virágzó város — a lángok martalékává legyen. Végül a harmadik női alak a hitét megvalló s ezzel diadalmaskodó Augsburg városa : koronával fején jobbjában pálmaágat tart, emlékeztetőül az 1530. év június 25-ödikére, a mikor is az évangyéliomi hitvallást a császár és a birodalom színe előtt felolvasták. 1529. április 19 edikén történt, hogy a speyeri birodalmi gyűlésen megjelent évangyéliomi rendek ünnepélyesen óvást emeltek a többségnek az évangyéliomi tanok követését megakadályozó határozata ellen s kinyilatkoztatták, hogy azokban a dolgokban, a melyek Istennek tiszteletére s a lelkek üdvösségére vonatkoznak, egyedül lelkiismeretük súgallatára hallgatnak s egyedül Istennek tartoznak felelőséggel. — A gyűlés méltán adta nekik a „protestáns“ nevet, a melyet méltán visel évangyéliomi egyházunk, mint annak a hatalmas protestácziónak az eredményét, melyet a reformáczió képvisel. Kezdve Lutherünk ama híres kalapácsütéseinél, a melyek, közel négyszáz éve, hogy a wittenbergi vártemplom ajtajáról elhangzottak, el egészen Gusztáv Adolfnak, az istenes svéd királynak fegyveres hadáig, a reformácziónak egész története folytonos protestáczió ez ellen a hatalom ellen, a mely a keresztyén embert legszebb, legszentebb tulajdonától fosztotta meg, szabadságától. — A római katholikus egyház annál a hatalomnál fogva, a mely a keresztyénség első hódításának idejéből reászállott s a melyet az emberi önzés, az emberi önkény zsarnoki hatalommá alakított, Isten országának képviselőjeként felül emelte magát az egyes embereken s s az emberek világi közösségén s rosszúl értelmezett hatalmánál fogva rab igájába görbesztette azt, leigázni igyekezett emezt. S midőn ezt tette, bitorlott hatalmával a hívők lelkiismerete fölé emelkedvén, választó falat emelt Isten és az ember közzé, szolgálatába hajtva nem csak az embert, hanem magát Istent is önző czéljainak eszközévé téve. — Sokáig ülte diadalát elnyomott rab szolgái, az emberi szív és szellem felett, midőn végre is az elnyomott szolga visszaemlékezve a teremtő Isten adta szabadságára, jogának érvényesítését követelte. — Két nagy mozgalom volt az, a mely az emberi szellem szabadságát
