Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 8-9. szám - Tárcza
226 A húszéves találkozó. Folyó évi május hó derekán, egyik nagyforgalmú vidéki városba utaztam. A vasúti kocsiban, a sok idegen közül egy úri ember így szólított meg: ,Mi alighanem ismerjük egymást.“ Bemutkozás után kisült, hogy tanítók vagyunk, s pályánk kezdetén jó viszonyban voltunk egymással. Jaj bizony, 17 —18 év múltán megváltozik az ember. „Mi most, volt tanulótársak X-városban, a hová te is utazói, húszéves találkozóra gyűlnénk össze, ha sikerül. Tarts velünk, ha lesz időd, szívesen látunk,“ monda a kartárs. Délben a megjelölt helyre mentem. Tizenöt tanulótárs közül, csak hatan jelentek meg a találkozón. A fehér asztalnál, a többek közt igen élénk vita folyt arról, vájjon kell-e külön tanterv az osztatlan népiskola számára? Hárman az egységes tanterv mellett érveltünk, hárman pedig a külön tanterv mellett foglaltak állást. Egy collega, a ki végig hallgatta vitánkat, azt a megjegyzést tette, hogy legjobb volna mind a kettőt külön megpróbálni, s a melyik a gyakorlatban jobban beválnék, a mellett kellene megmaradni, A vitát azon megjegyzéssel zártuk be, hogy egymás véleményét tiszteletben tartjuk ugyan, de álláspontját mindkét fél megtartja. Most B. collega, a ki nem messze lakik a várostól, azt indítványozta, hogy menjünk el hozzá, saját gyártmányú tekepálya van kertjében, az időt estig vidám szórakozásban eltölthetjük, s az estéli vonattal kiki folytathatja útját hazafelé. Elmentünk mind a heten. Azonban alig hogy megérkeztünk, megnyíltak az ég csatornái s olyan zápor zudult alá, hogy a kis falu körülete egész kis tengerré vált. Mi lészen most estig velünk? A szives háziasszony mindent elkövetett ugyan, hogy a konyha, pincze szégyent ne valljon: de mégis csak akkor kezdtünk a helyzettel kibékülni, a midőn B. collégának az az ötlete támadt, hogy Írjuk neveinket külön-külön egy papirszeletre s tegyük kalapba és a kinek nevét az ő hatéves kis fia kihúzza, az mondjon el valamely közérdekű eseményt húszéves tanítóskodásának idejéből. Beleegyeztünk. Cz. collega neve került ki a kalapból. „Meghajlok a véletlen előtt. Tőlünk tanítóktól igen sokat követel a társadalom, kezdé beszédét a kartárs. Vannak emberek, akik elvárják, hogy a tanító mindenhez értsen. És csakugyan ezermestereknek is kellene lennünk, hogy megfelelhetnénk mindazon várakozásnak, melyeket munkálkodásunkhoz fűznek. Meg vagyok róla győződve azonban, hogy minden önérzetes tanító igyekszik valami üdvösét, hasznosat cselekedni azon községben, a hova az isteni gondviselés helyezte. Én például községemben a lefolyt húsz év alatt megalakítottam a népkönyvtárt, ifjúsági kört; gondot fordítottam a gyümölcsfa tenyésztésre. A megalakúit takarékmagtárnál, hitelszövetkezetnél, a szellemi munkából, kivettem részemet. Iskolámban kezdettől fogva mindig igyekeztem híven, pontosan végezni dolgaimat. Nem mulasztottam el a tanítási időt, soha fontos ok nélkül. Nagy gondot fordítottam iskolámban a rendre, tisztaságra. Az egyházkerületi tanterv szerinti tananyagot igyekeztem elvégezni. Készü
