Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 5. szám - Bándy János: A papi gyónások és a tanítók
133 többen egyházkerületünkben sőt az egész hazában), hol csupán egy tanító van, és ez alkalmilag élni kivan az úrvacsorájával, legalább addig, míg ö ezt el nem vette, szünetel a lélekemelő ének és siri csendben várnak a többi bűnbánó hívek is kinyitott énekes könyvükkel a bekövetkezendő szent zsolozsmára. E körülmény szerintem úgy a tanítóra, valamint a jelenlevő, buzgól- kodó s különösen ilyenkor meghatott hívekre is némi zavaró hatással van. Más részről azt is tapasztalom hosszú hivataloskodásom alatt, hogy a lelkész urak az ö beosztott »gyónási köreikben«, (nálunk legalább így van) a midőn őszszel és tavaszszal összegyülekeznek az úgynevezett »kántor böjti szerdákon« az úrvacsora elvételére vagyis »papi gyónásra,« teljesen mellőzik a kántori funktiót, az urvacsorai énekeket és így a protestáns hitbuzgóság egyik lélekemelő kiegészítő részét. Szerintem pedig protestáns szép ének hiányában nincs soha teljes protestáns isteni tisztelet; a papi gyónás pedig, ki merné állítani, hogy nem isteni tisztelet?! Hogy tehát a kántortanítók gyónása — illetve úrvacsora vétele által a hívek buzgolkodása semmi csorbát ne szenvedjen, továbbá hogy az illető tanító is teljes lelki nyugalommal járulhasson az úr asztalához, és végre hogy a lelkészek »kántorszerdája« minél magasztosabb ünnepi aktussá alakuljon át, ezt oly formán lehetne eszközölni, hogy a tanítók is a lelkészekkel egyetértöleg ezen alkalmakat ragadnák meg a kitűzött helyeken, hol a közös buzgóság szent szárnyain valóságos ünneppé varázsolnák át a »kántorszerdákat«. Mely alkalmakkor a gyónás és úrvacsora kiosztást egy alkalmi ének közös eléneklése előzné meg, mely után az urvacsorai beszéd bevégeztével következnék a szokásos úrvacsora osztás alatti ének, míg legutoljára az orgonáló tanító a kiszolgáló lelkészszel együtt venné magához a szent vacsorát. Végezetül közös áhítattal elzengett ének fejezné be a kegyeletes ünnepet. És ezen terv megvalósítása semmi anyagi áldozatokkal nem járna, meri a lelkész amúgy is kap a gyülekezettől íuvart ezen útjára, mely alkalommal, hiszem, a tanító is elférne ugyanazon fogaton utitársnak. A gyónásra kitűzött helyen pedig a lelkész a lelkésznél, a tanító a tanítónál találna vendégszerető és testvéries fogadtatásra. E terv gyakorlatba vétele által továbbá bizton hiszem, hogy a lelkész és tanító közötti jóviszony és összetartó kapocs, a mi oly igen kívánatos, csak erösbülne, nem pedig gyengülne; de jótékony hatással lenne protestáns híveinkre is, kik a lelkészben és tanítóban egyaránt szellemi vezéreiket s így egyházi legelső elöljáróikat tekintik. Nagy hatással volna tehát ezen ténykedés keresztül vitele az egyhá- ziasság emelése szempontjából; de kihatna az a tanügyre is, mint egyhá- unknak legféltettebb kincsére. Mert ezen gyónási alkalmakkor, valamint a lelkész urak maguk között megszokták beszélni (már t. i. a fehér asztal mellett) gyülekezeti és egyházmegyei ügyeiket, s az azokban történendő
