Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 4. szám - Sass István: Tisztelendő Balogh I. lelkész úr és a külső-somogyi tanító-egyesület
110 gúny és élczelődés miatt, mert erre nézve az én felfogásom az, hogy ez olyan mint a vaktöltéssel való lövöldözés: nagy lárma, semmi kár. A füstöt meg a szél vissza csapja a lövöldözőre, s azt feketíti be. De nem tehetem azért, mert azt mondja czikk iró úr, hogy én a frázisok mezejéről tépett rikító virágokból a hála jeléül koszorút fontam volt elnökünk fejére. Ez olyan vád, ami bizony sehogy sem állhat meg. Nem azért, mert az olyan igénytelen csendes sorokból, minők az enyémek nagyon nehéz, mondhatom lehetetlen, frázisokat kiszedni. A frázis az ilyen egyhangúságban nem virul, annak a házája, az éltető eleme, ott van a rikitó szinü virágokból font koszorúban, a melyet a hála jeléül én tettem volt elnökünk fejére. Ez a talaj, a hol a frázis kikel és dúsan tenyészik, mert a vád maga sem egyéb egy frázisnál, a mely feldíszítve ékeskedik a frázis minden feltételével és kellékével. Hangzatos, csupán a fülnek szól, az ész kritikáját nem állja. Légből kapott, tehát valótlan, s ennek következtében tarthatatlan. Vagy mutasson nekem egy szót, mely volt elnökünk hántására van Írva. Vagy itthon panaszkodott volna? Képtelenség, amit még feltételezni sem tudok. Én addig is, míg elnökünk volt, azóta is hogy nem az, ha sorsom összehoz vele, mindenkor őszinte tisztelettel hajtom meg előtte ősz fejemet. „Alapszabály csíny“ ilyet nem ismerünk. Minden egyesületet fenntartó testületnek joga van alapszabályait akkor revideálni, amikor annak szükségét érzi. Mi nálunk ez akkor vált érezhetővé, a midőn az ág. h. ev. tanítók országos szabályzatát tárgyaltuk. Megütközött rajta, hogy nevettem, s egyben kész azt nálam a jó ízlés hiányának betudni. Hát biz én mosolyogtam-e vagy nevettem, azt már nem tudom, de arra egész határoxattan emlékszem, hogy mosolyogtak vagy nevettek velem együtt olyan nagytekintélyű egyének is, a kiknek czikk író úr sem dobálná olyan félválról a jó ízlés hiányát, mint ilyen magam fajta szegény tanítónak. Tehát az tény, hogy nevettünk. De mivel én azt tartom, hogy aki ok nélkül nevet, az esztelen, tehát megmondom az okot is, hogy miért is történt hát a kifogásolt dolog. Azért, mert az „Egy ev. lelkész“ azt bizonyítgatva — ugyan felesleges volt ezt tennie, mert mi úgyis igen tudjuk — hogy mennyire felettünk áll, lévén neki egyetemi minősítése, és ugyan ekkor a tanítóegylet iránti érdeklődését az iskola termekkel stb. bizonyítja. Ezt a gyönge érvelést oda állítva a minősítés elé mégis csak megesik az emberen, hogy a jó ízlés rovására elmosolyogja vagy neveti magát. Amint megkülönbözteti a tanügy és a tanító egylet iránti érdeklődést, ez tökéletesen helyes, épen így tettünk mi is. No de ezt nem nekünk, hanem az „Egy ev. lelkésznek“ kelett volna elmondania az előtt, mint czikkét megirta. Az igazság mezején kíván velem találkozni, én ott vagyok min- gid( volt idő, hogy vártam is oda. De megjegyzem, hogy én az igazságnak csak egy mezejét ismerem, csak a hol egyenlő mértékkel mérnek szegénynek gazdagnak, erősnek nyomorultnak, úrnak és szegény gyámoltalan elhagyatottnak.
