Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 2. szám - Figyelő: A mostoha gyermek
37 A mostoha gyermek.*) A mostoha gyermek sorsa, ugyebár, igen szomorú. Űzik, hajszolják, s ha tán panaszra nyílik ajka, elnémítják; ha pedig valamiben véleményt koczkáztat, lehurrogják. Csak igen ritka az olyan eset, hogy a mostoha gyermeknek jó sors jutott osztályrészül, mert legtöbbször olybá veszik, mint a fölösleges gönczöt, vagy mint pl. kánikulában a téli bundát; nem gondolnak vele máskor, csak ha szükség van rája. Ilyenforma a mostoha g)érmék sorsa a családban. Az emberi társadalomnak is vannak mostoha gyermekei, a kik szintén olyanforma sorsban részesülnek, mint a családban levők: lenézik, semmibe se veszik, mellőzik, bántalmazzák, s csak addig vesznek róluk tudomást, csak addig tűrik meg, mig hasznukat vehetik. A társadalom ezen mostoha gyermekei a felekezeti tanítók, s ezek között tehát mi evang. tanítók is. Csak az a különbség van köztünk és a családbeli némely mostoha gyermek között, hogy mig ezeknek legtöbbször mégis van vagy atyjok, vagy pedig anyjuk, a kik pártját fogják, addig mi teljes árvaságra jutottunk, s olyanformán vagyunk, mint a Mohamed koporsója, t. i- ég és föld között függünk, mivelhogy szülöanyánk — az egyház — lassan- lassan mindenből kitagad, sőt maholnap már meg is tagad, mert atyánk (az állam) állítólag úgyis gondunkat viseli; ez pedig anyánkra biz, s csak néha-néha pislant ránk barátságosabban, de akkor is elkészülhetünk holmi váratlan oldalba lökésre. S vájjon mit vétettünk, hogy így bánnak velünk ? Ez a kérdés vajmi gyakran tóiul ajkunkra, de akárhogy okoskodjunk is, kielégítő feleletet nem találunk arra. Az, ha az állam csak mostoha gyermekeknek vesz, még némiképen magyarázható, hisz csak fogadott fiai vagyunk, s köszönettel tartozunk, ha a legcsekélyebbet is nyújtja. De hogy egyházunk, mint szülőanyánk megtagad, s kebléről úgyszólván eltaszít, a mikor más gyermekeit a legnagyobb mértékben dédelgeti, annak, bármiként kutassuk is, sehogysem tudjuk okát találni. Hisz édes vérei, testéből való test volnánk, s mindig is az ö akarata szerint igyekeztünk működni, a mikor nyájának zsengéit ápoltuk és ápoljuk most is, mert úgyszólván egyedül csak a mi vállainkra nehezedik az ifjúságnak vallásos szellemben való nevelése. Talán egyébként vétkeztünk ellene hűtlenség avagy közömbösség által? Vádoltak ugyan már sokfélével, u. m. hitbeli közönyösséggel, hitetlenséggel és műveletlenséggel, sőt nem is nagyon régen még forradalmároknak is hiresztelt el bennünket a szántszándékos rosszakarat, de mindez ráfogásnak bizonyúlt. Igaz, ha ezek a vádak valóságon alapulnának, nem *) Munkatársunknak az ev. tanítói kar sérelmeit tárgyaló czikkét jónak láttuk közölni. Ha csakugyan van sérelem, akkor keresni kell annak orvoslását. Szívesen helyt adunk a további pro és contra felszólalásoknak is, hadd tisztázódjék a kérdés. Szerk.
