Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 2. szám - Figyelő: A mostoha gyermek
38 érdemelnénk egyebet, mint hogy minden teketória nélkül kidobjanak. Mivelhogy azonban továbbra is ránk bízatott az ifjúságnak vallásos szellemben való nevelése, világos, hogy a hitetlenségről szóló híresztelés alaptalan mese. A mi pedig állítólagos műveletlenségünket illeti, igaz, hogy nem dicsekedhetünk akadémiai tanulmányokkal, s talán nem is tudunk fényes szónoklatokat tartani; de azt azért bízvást állíthatjuk, hogy nem vagyunk már a múlt századok iskolamesterei (faczér mesterlegények, obsitos katonák stb.) hanem tudatával bírunk annak, mi a kötelességünk, s aszerint cselekedni is tudunk. Ha tehát sem atheisták, sem pedig annyira míveletlenek nem vagyunk, hogy valaki velünk szégyent vallana, miért taszít el az egyház magától fokról-fokra ? Mert hogy valósággal kiakolbólítottak úgyszólván mindenből, az tagadhatatlan tény, melyet semmiféle álokoskodással sem lehet megdönteni. Tekintsünk bárhová, mindenütt csak azt látjuk, hogy a tanító csak amolyan nullaszámba vétetik, avagy holmi igás jószágnak, a ki csak a dologra jó, egyébként pedig — a mór mehet. Ezt dokumentálják a zsinati törvények; ezt látjuk a tanügy intézésénél, ezt bizonyítják az utóbbi években úgy az egyházkerületi, valamint az egyházmegyei gyűléseken hozott egynémely olyan határozatok, melyeket csak a rideg szeretetlenség sugalmazott; s ezt látjuk a zsinati törvények alapján készült szabályrendeletből is: szóval lépten-nyomon csak az ötlik szemünkbe, hogy a mikor a munkálkodásról van szó, »az űr kertjének hű munkásai« legyünk, de a jogok tekintetében maradjon minden a régiben. Lám a zsinati törvények is azt kívánják a tanítótól, hogy az ág. hitv. egyháznak buzgó hive legyen, a lelkészt egyházépítö tevékenységében mindenképen támogassa és nemcsak az iskolában hivatásához hű és odaadó munkássága által, hanem nyilvános és magánéletben is, az igazi népnevelőnek élő példánya legyen. És ezen kötelességek ellenében jogunk mindössze annyi, hogy az egyházkerületi közgyűlésen az egész tanítói testületet csak két szál ember képviselhesse, az egyházmegyei közgyűlésre pedig minden tanítói egyesület csak egy-egy képviselőt kiildhessen, holott pedig úgy a lelkészi kar, valamint a világi egyháztagok méltó képviseletéről bőséges gondoskodás történt. S így vagyunk az egyes községekben, hiszen ott is csak egy-egy tanító képviselheti a tanítótestületet. Azt, hogy az egyházkormányzatban a lehetőségig mellőztetünk, köny- nyebben elviselnék, hisz bennünket nem bánt a szereplési viszketeg; de ugyanúgy vagyunk a tanügy terén is, mert ott is csak azok intézkednek, a kik a nevelésügyet legfeljebb csak elméletből ismerik. Sőt ép ezen a téren látszik legjobban, hogy gyámság alá helyezett eszközöknek vétetünk. És ez a mellőzés a zsinati törvények alapján készült szabályrendeletből is látszik, mert ebben világos különbség tétetik a lelkész és tanító
