Evangélikus Népiskola, 1899

1899 / 9-10. szám - Tárcza

287

Mikor ezeket mondotta, hangján keserűség vonult végig. Majd így folytatta: Minket mindenki megvet, mindenki gyűlöl és ha akadna is köztünk egyik-másik, a ki hát-leányát íelvinné az iskolába, az már másnap kivenné onnan, ha az ugyan még az nap meg nem szökik a többi nem czigány gyermek gúnyja é9 bántalmazása elől.

Többször is igyekeztem a vajdát megnyugtatni, hogy tán nem is egészen úgy van, a mint mondja, de láttam, hogy a czigányban sokkal is mélyebben fekszik a fehérek ellen táplált gyűlölet, semhogy egy-két ellenvetéssel az ellenkezőről meggyőzhetném.

— Hát, mit gondol, kérdém ekkor, a maga népe beadná-e gyermekeit olyan iskolába, a hova csak czigány-gyerekek járnának ?

— Azt hiszem, beadná, mondá némi habozás után.

— Kérdezzük meg csak a népet!

A vajda felszólításomra egyet kurjantott és erre csakhamar hathét öregebb czigány került elő. Tanácsbeliek lehettek, méltóságteljes járásuk után arra következtettünk. Mikor odajöttek hozzánk, a vajda tudatta velük, hogy mi mit akarunk tudni és hogy miért járunk a tanyájukon.

Sokáig beszélgettek egymásközött, sokszor valamennyi egyszerre, gesztusukból azonban kivettem, hogy kételkedve bár, de nem bánnák, ha gyermekeik megtanulnának irni-olvasni.

A vajda tanácskozás után, a mely a szépen hangzó indogerman czigány nyelven folyt, elmondotta társainak a nézetét, a mely szerint nincs ellenvetésük a tanúlás ellen.

Nemsokára azútán az egész czigány-telep végre körénk gyülekezett, én megczirógattam egy mocskos purdét és azzal anyjához fordultam és azt kérdeztem tőle, hogy oda adná-e gyerekét hozzám az iskolába ? Erre egyszerre 10—15 szülő is jelentkezett, hogy én is odaadom. Azután sorra bemutatták leendő discipulusainkat, mindegyikhez volt egy-két szép szavam és miútán azzal biztattam őket, hogy nemsokára megint eljövünk és a vajdát arra kértem, hogy számlálja össze a 9—10 éven felüli gyerekeket, kollégámmal hazafelé indúltunk.

Egész karaván kisért el bennünket a városvégre és miután útközben affelöl is megnyúgtattam őket, hogy a gyerekek iskoláztatása nem fog pénzükbe kerülni — elváltunk czigányainktól.

Ez a látszólagosan szép eredménynyel járt kirándulás még inkább gondolkodóba ejtett és még inkább felébresztette érdeklődésemet a társadalom ezen lelki szegényei iránt.

De e mellett nem tagadhattam el azon kételyeket sem, a melyeket e nap lelkemben felkeltett. Nevezetesen arra kellett gondolnom, hátha becsaptak a czigányok ? Hátha arra számítanak ők, hogy gyerekeiket egy kis ajándékhoz, némi ruhaneműhöz juttassák, a mit én kilátásba helyeztem és azután egy-két próba, vagy a ki nem elégített várakozás útán otthagyjanak, mint Szt.-Pál az oláhokat?

Végre abban állapottam meg, hogy bármint lesz a dolog vége, próbát teszek. Azzal már tisztában vagyok, hogy a czigányokat rendes