Evangélikus Népiskola, 1899

1899 / 9-10. szám - Tárcza

286

Sok olvasás és megfigyelés után, a midőn ennek a titokzatos népnek jelleméről némi fogalmat alkothattam, egyik kollegám kíséretében elmentünk egyenesen czigányaink gödreibe, a hol vagy ötven család állandóan elég formás, földből vert házikókban tanyázik.

Látogatásunk elég érdekes epizódokra adott alkalmat, ép azért röviden előadom.

A mint a rajkók a gödrök szélén megpillantottak hennünket, hangos jelt adtak. Erre mindenünnen előjöttek a füstösek, férfiak, asszo- nyok, gyerekek, öregek egyaránt és körülfogtak bennünket.

— Biró gadzsiót keressük, mondám, beszédünk volna vele. Egy gyerek azonnal elszaladt a bíróért, a ki a tanya közepén, dombosabb helyen székel.

Azalatt, mig a biró előkerült, beszédbe elegyedtünk a czigányok- kal, de ők hatósági személyeknek képzelvén bennünket, meglehetősen tartózkodók voltak és kérdéseinkre kitérő választ adtak, vagy pedig czigány furfanggal olyan buta arczot vágtak, hogy mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy emberekkel beszélünk. Én azonban hamar felfogtam a helyzetet, úgy vélem, mondám magamban, egy-két cziga- retta, vagy szivar hamarább feloldja nyelvüket, mint a mi szelid beszélgetésünk. A próba sikerült, a füstölőszer megtette a hatást, a nyelvük megeredt, de akkor már annyit beszéltek és annyian kiabáltak egyszerre, hogy megint nem boldogultunk.

Időközben előkerült a vajda, jól táplált, hatalmas czigány, a ki egymaga is képes volna a lopott két éves csikót a kompra vinni, ha ez makranczoskodnék.

Megmondottuk a vajdának, hogy kik vagyunk, de ő vele is csak ügy jártunk, mint atyafiaival, kérdéseinkre a bajusza alatt motyogott valamit, szerbül is megpróbálkoztunk, de hiába, mígnem vele szemben a kollégám vette elő a jobbik eszét és egy jc szivar árán eloszlatta kételyeit. Beszélt azután a vajda, mint a parancsolat olyan jól magyarúl, mint akármelyikünk se jobban.

Arra kértem azután a jobb kedvű vajdát, hogy küldje télre népét, mert mi csak vele akarnánk egy-két okos szót váltani.

A biró egyet intett, valamit szólott is, és egy-kettőre elkotródott apraja-nagyja. Azután leültünk hárman egy fatönkre beszélgetni.

— Mondja csak, biró úram, — kérdém — van-e a kikindai czigá- nyok között olyan, a ki tud Írni vagy olvasni ?

A biró tágra nyitott szemében megláttam kérdésemre a feleletet, de ő szóval is megnyugtatott, hogy bizony itt egy sincs, de messze tájon sem akad olyan atyafi, aki a betűvetés mesterségéhez valamit konyítana is.

— De hát, nem szeretnének maguk is megtanúlni Írni, olvasni, mint a többi nép?

— Hogyne, szeretnénk bizony mi is, de még minket senki sem kérdezett, velünk nem törődik senki, csak a zsandár, meg a hajdú !