Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 1. szám - Fiedler János: Humor az iskolában
18 ilyen netr> sok akad köztünk, mert általában véve, daczára annak, hogy az Istenek gyűlölnek bennünket, mégis kedélyes népség vagyunk. A ki nem hiszi, jöjjön el egyleti gyűléseinkre. Vidám dana járja ilyenkor Kemenestől Tolnáig, a Bácskától a Szepességig. Szent Isten ! most jövök rá, hogy ezzel elárulom, hogy már mindenfelé jártam. De nem tesz semmit. A borról is azt tartják, hogy ha az egyenlítőn átmegy, nyer zamatban. Azt a fiaskó bordóit, mely Indiából jött vissza, egy aranynyal drágábban fizetik. A kinek mindig lóg az orra, a ki csak martyrságban utazik, annak nincsen kedve a munkához. Es — valljuk meg őszintén — kinek ne lettek volna már ilyen „nem szeretem napjai, a midőn nem akart nemes lángra gyűlni a szív, és sötét fellegek takarták kedélyvilágunkat ? Kérdem most már, hogy mit ér ilyenkor a munkánk ? Mire megyünk vele ? Semmire, vagy legalább nem sokkal többre. Tanításom ilyenkor hasonlatos a felhőhez, mely tikkasztó hőségben elvonul fölöttünk, a nélkül, hogy esőt adna. Odaadnám egy garasért, a mit ilyenkor tanítok. Rossz kedvem átragad istenadta apró népemre is, s ólom lábon" járnak az órák. És ebben semmi különös nincs; sőt természetes. Meg vagyon írva, hogy egy tag miatt szenved az egész test. Egészen más az iskolám képe, mikor rendes kerékvágásban vagyok, mikor gondjaimat az iskolán kivül hagyom. „Mosolygó szem, mosolygó ajk ! Ez az, a mit szívem óhajt. S küszöbömet általlépve Ez derül itt én elémbe.“ E helyen egy kedélyes eset jut eszembe képezdészkoromból, mely állításomat fényesen igazolja. A soproni tanítóképző gyakorló-iskolájában történt félévi vizsga alkalmával egy ködös, barátságtalan januári napon 1885 ben. A tanári karon kivül jelen volt Karsay Sándor is, az az áldott jólelkű superintendes, a kiről sokan tudják, hogy aranyszívének játszi humorát agg koráig megtartotta. Nyomott hangulat uralkodott a teremben ; a gyakorlati tanítások nem a legjobban mentek, s tartottunk tőle, hogy az utána következő módszertan még rosszabbúl fog kiütni. A beszéd- és értelemgyakorlat körében a tehénről volt szó. Hát egyszer csak az öreg úr, megúnva a feszes állapotot, azt kérdi G. Zoltántól — a ki akkoriban az elsőbejárt: — „Édes fiam ! megtudnád-e mondani, hogy milyen teje van a fekete tehénnek ?M Erre némileg kezdtünk fellélegzeni, s mikor aztán a kis Zoltán, szent együgyü- séggel rámondta, hogy: „Fekete!“ olyan harsogó kaczajra fakadtunk a méltóságos úrtól kezdve valamennyen, hogy szinte rengett bele az iskola. Nem tudom, hogy az eset nem ütközött-e a Vorschriftba, de az bizonyos, hogy ezen intermezzo megtörte a jeget. Vigan folyt tovább a vizsga, s a módszertanból adott feleleteink is olyan pompásan sike-
