Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 2. szám - Tárcza
58 Az élet. Én vagyok — így szól az Ür — amaz első. Könnyű a kezdet, vígan reng a bölcső, Csendes tó ringat rózsalevelet, S a kis alvóval angyal enyeleg. És szól az Úr: én vagyok az utolsó. Könnyű a vég, bezárúl a koporsó; Léthe vizén lebeg kis csolnakunk, Oly jó, hogy egyszer csak megnyughalunk ! Nehéz, bölcsőnk s koporsónk közt a pálya, Hol az erős, ki a harcztért megállja? Fölemeli a balsors vaskezét, S reményünk várát úgy morzsolja szét. Én vagyok — szól hozzánk az Űr — atyátok, Az én kezemben áldás lesz az átok. Atyám, öledbe hajtom fejemet, Bízom te benned s szívem nem remeg. Érzem erőmet, a hit megaczéloz, Mind közelebb visz a küzdés a czélhoz ; S szent örömömben ajkam felkiált : Óh gyönyörű lét! Gyönyörű világ ! Sániha Károly. A gályarabok. Szomorú események sorozata az, miket itt elbeszélek, könynyel ázott történetünknek az a néhány lapja, mit itt felújítok. Mert vész, baj rázkódás érte elégszer nemzetünket, óh de annak nyoma sohasem volt oly égbekiáltó, annak története egy esetben sem volt oly vér- fagyasztó, mint a XVII. század második felében. A régi népek történetét olvasva, ijedve állunk meg Diocletián, Nero véres uralkodásánál. A müveit keresztyén állam történetében hasonló, sőt véresebb és irtózatosabb események vannak feljegyezve a XVII. század második felére: de a mi történetünkben nemegy Diocletian, nem egy Nero volt, hanem számtalan, s ezek is érzületben az igazi Nero korától visszaestek néhány száz évre. A XVII. században a protestánsok átszenvedték a vad fanatizmusnak összes borzalmait,*
