Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 8-9. szám - Pálmay Lajos: Elnöki székfoglaló beszéd
Ezen kijelentéssel el is foglalhatnám helyemet; de talán megengedik, hogy azt az én — hogy úgy mondjam — programmomat kissé bővebben kifejtsem. A tanító egyesületeknek nem tisztán az a czélja, hogy pedagógiai kérdésekkel foglalkozzanak. Ha élő szervei akarnak lenni a nemzeti kultúrának, akkor foglalkozniok kell azon társadalmi kérdésekkel is, melyeket a korszak soha nem nyugvó hullámai felszinre vetnek. Magyar társadalmunkat az ezeréves emlékünnep meglehetős forrongásban találta. A lázas sietség, mellyel századok mulasztásait pótolva: államiságunkat, kultúránkat s közgazdaságunkat kiépíteni akartuk, tagadhatatlanul nagy áldozatot kívánt a nemzettől; a nagy állami czélok mellett megfeledkeztünk a kisemberek bajairól, elhanyagoltuk az áll am fenntartó és államvédö elemnek a népnek életbevágó érdekeit. Csak kedvezőtlen gazdasági viszonyok és lelketlen izgatok kellettek s készen volt ez a társadalmi baj, mely eddigi alkotásainkat, nemzeti nagylétünket, kultúránkat, a vallásosságot és erkölcsiséget megsemmisítéssel fenyegeti, ha idejekorán meg nem találjuk a gyógyító orvosságot. Mert a szoczializmusnak nem eszmei tartalma veszélyes és bűnös, hanem gyakorlati formája; mert a szellemi és anyagi proletárok viszik a főszerepet s a zűrzavaros lármából mindinkább kihaílatszik a követelés és fenyegetés szava, mintha csak visszatértünk volna az ó korba, mikor a római csőcselék rajongva követelte császáraitól: panem et circenses! A magyar tanítóságot is hálójába akarta keríteni ez a nemzetközi mozgalom. 8 tagadhatatlan, ha ez sikerült volna neki, nyert csatája lett volna e hazában ! Mert mi sem lett volna könnyebb, mint annak a nép között élő tanítónak, ki maga is a mindennapi kenyér keserves gondjaival küzd, az elégedetlen elemek gyűlöletét a végsőkig szítani s élére állani annak a mozgalomnak, mely csak rombolni és pusztítani akar. De legyen elismerés a magyar tanítóságnak, hogy e gyászos szerepre nem vállalkozott; nagyobb volt hazaszeretete, mint az a kenyér irigység, melyet benne felkelteni akartak ! De nem elég, hogy a magyar tanítóság azt a szövetséget visszautasította, magának a kérdésnek megoldásában is részt kell neki venni. Azt mondja Wlassits: „A tanítók közreműködése nélkül béna az állam karja, meddő a társadalom munkája. Csak a jó, okos és a nemzet összes rétegeire kiterjedő népnevelés az orvosszerek orvosszeré. A vallás-erkölcsi alapokon nyugvó hazafias irányú népnevelésnek kell a serdülő gyermekeket megaczéloznia a társadalmi rend erőszakos felbujtóinak csábításai ellen !“ Nyújtson azért kezet a magyar tanítóság az államnak, egyháznak, hogy a baj gyökeresen orvosoltassék. Tanuljunk az angol társadalomtól, mely elküldi nagy urait, tudósait, tanítóit, gazdag és müveit hölgyeit, ifjúsága díszét a szegény néposztályok közé, hogy neveljék azokat, mert ott az az elv van elfogadva, hogy valamely nemzet szegényei és munkásai regenerálhatok legyenek, nem elegendő csak az anyagi segélyezés, részesíteni kell őket erkölcsi és szellemi javakból is. A legmagasabb erkölcsi és szellemi javakat pedig a vallás nyújtja. £z volt ezer éveken át az emberiségnek nemtője, ez ma is a beteg