Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 8-9. szám - Pröhle Károly: Beszéd
210 doskodnának folytonosan arról, hogy az életfenntartás és a tudományos haladás eszközei minél hozzáférhetőbbek legyenek mindegyikünk számára ! S hogy mily nagy áldás rejlik ebben úgy mi- reánk és szülőinkre, valamint egyházunkra és a társadalomra — ki tudná megmondani ? — Igen, nagy áldás rejlik ebben, de — és ezt el ne feledjük — csak akkor, ha mi mind e jótéteményeket hálával fogadjuk és hálával viszonozzuk. Nemzetünknek egyik nagy fia*) azt mondja : »Erkölcsi világban a hála a legritkább tünemények közé tartozik.« S vájjon mi, hallgatva, önmagunkra nézve is igazat adjunk szavainknak? Nem, mi nem hallgathatunk! Ha mi megszűnünk — a kövek fognak kiáltani! — És ha talán mégis az ifjúi könnyelműség nem tudná kellőkép méltatni a jótéteményt: otthon a szülői hajlékban az atya, kinek homlokán a jótevő kezek elsimították a gondnak redöít, az anya, kinek szeméből kitörölték az aggódó bánat könnyeit, áldva áldják a jóltevök emlékezetét s imába foglalják nevöket! Azonban az emberek iránti hálánk sem teljes, ha szivünk- szánk hálaszózatával fel nem emelkedünk ahhoz, kitől jö minden jó adomány és tökéletes ajándék: a világosság Atyjához. Isten kegyelméből ismét egy tanév végén állunk s ha innen — mintegy magaslatról — visszatekintünk a lefolyt évre s meggondoljuk, miként újúlt meg az ö kegyelme mi rajtunk naponként, miként viselt gondot lelki javunkról : hálatelt szívvel kell Jákobbal vallást tennünk : »Kisebb vagyok, Uram, minden te jótéteményidnél és igazságodnál, melyet a te szolgáddal cselekedtél !« — Az Úr kegyelmének ez a hálás elismerése óv meg bennünket egyedül attól az elbizakodástól, mely nem akarja bevallani, hogy Isten kegyelméből vagyunk, a mik vagyunk ; s ez lesz egyszersmind a jövendőbe vetett reménységünknek is legbiztosabb alapja. Azért, miként egykor Sámuel ott Mispa közelében, úgy emeljünk mi most a mi szivünkben egy emlékkövet, egy Ebenháézert, annak jeléül, hogy »mind eddig segítséggel volt nekünk az Úr.« (I. Sám. 7,12). S ez az Ebenháézer lesz egyúttal az, a mi biztosan fogja tartani a jövőbe vetett reményünknek horgonyát: az Úr, a ki eddig velünk volt, nem fog bennünket el hagyni ezután sem. Az Úrban vetett ezen szilárd bizodalomra pedig különösen szükségünk van most, a midőn ez intézettől búcsút venni készülünk. *) Kölcsey: Paraiuesis,
