Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 8-9. szám - Pröhle Károly: Beszéd
211 Mert búcsút venni, szívből fakadó, Isten hozzáddat mondani — ez másik czélja ezen ünnepi összejövetelünknek. Ifjú társaimnak nagy része ugyan csak rövid időre mond búcsút ez iskolának s a pihenés napjainak elmúltával megújúlt testi-lelki erővel újra visszatér a Musáknak e megszentelt csarnokába, de egy kisebb rész — melynek nevében legyen szabad még néhány szót szólnom — a mai nappal utolsó »Isten hozzád«.-ot mond alma materünknek. Mi — ez a kisebb csapat — mai nappal egy magaslatra jutottunk, melyről messze kilátás nyílik előttünk arra a végetlen térre, mely munkára hiv ; de bármily erővel vonzza is ifjúi képzeletünket ajövndönek előttünk feltárúló képe: most, a búcsúzásnak ez órájában, szivünk arra késztet, hogy e magaslatról ne előre, a jövendőbe, hanem visszafelé, a múltba tekintsünk. — Mögöttünk a gyermekifjúkornak veröfényes tavasza s e tavasznak legszebb, legnemesebb emlékei e tiszteletreméltó ősi intézethez fűződnek. Most érezzük igazán, mily méltán érdemli meg tőlünk ez iskola az »alma mater» nevet. Igazán anyailag ápolt, nevelt bennünket; anyailag táplálta a gyöngét tejnek italával, az erőset azzal az igazsággal, mely szabaddá teszi azt, a ki megismerte (Ján. 8,32); az ő keblén tanúltunk lelkesülni az emberiségnek azon legmagasabb eszményeiért, a melyekért majdan az életben küzdeni leszünk hívatva. Így lett ez iskola második — szellemi szülőföldünkké s lettetek ti, szeretett tanáraink, szellemi értelemben szülőinkké. — De az idő eljár s most ütött az elválás órája. — Az embernek természetében rejlik hogy azoktól, a kiket szeret, nem tud elválni a viszontlátás reménye nélkül. Szépen és igazán mondja egy idegen nemzet költője*): »Ha emberek elválnak egymástól, azt mondják : viszontlátásra !» Mi is az »Istenhozzád«-hoz önkéntelenül hozzáteszszük: »viszontlá- lásra!« — Ha majd az életnek munkára hivó nyara az ifjúság tavaszi bimbózásaiból kellemes illatként kifejti azt a szellemet, az egyház és a haza iránti szeretetnek szellemét, melynek magvait ti, szellemi vezéreink, ifjúi szivünk fogékony talajába hintegettétek, s ha akkor majd a ti szellemetek a mienkben önmagára ismer s vele összeölelkezik : az lesz majd az a viszontlátás, melyre szivünk vágya, akaratunk törekvése irányúi. Ennek a viszontlátásnak megvalósulása pedig tőlünk függ, szeretett társaim! Azért mi, a kik e napon együtt mondunk búcsút *) Peuchtersleben.
