Evangélikus Népiskola, 1898
1898 / 6-7. szám - Tárcza
193 Hazánk különféle részein más és más területeket értenek a „Dél- Magyarország “ elnevezése alatt. II. Ulászló, király, dekrétumában is szó van Magyarország déli részéről. A dekrétum Dél-Magyarországhoz számította Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Temes és Békés vármegyéket. A rákosi országgyűlés (1525) már c^ak hat vármegyét sorol fel Dél-Magyarország elnevezése alatt: idesorolván Temes, Toron- lál, Bács, Valkó, Szerém és Pozsega vármegyéket. Ma sokan csakis Krassó-Szörény, Temes és Torontál megyéket számítják ide. E mellett bizonyít a dél-magyarországi egyletek elnevezése, melyeknek működési tere csak ezen vármegyék területére terjed ki. Mások ismét Bács-Bodrogh vármegyével toldják meg „Dél-Magyarország“ geográfiái fogalmát. Mindezek felett sok történész, tudós vitatkozott már és a helyes felfogás az, hogy „Dél-Magyarországw alatt Kassó-Szörény, Temes, Torontál, Bács-Bodrogh, Szerém, Pozsega és Verőcze vármegyék területei értendők. Megjegyzendő, hogy a hét vármegye közül, az 1868. évi egyezmény értelmében, a 3 utóbbi Horvát-Szlavonia, társország, autonom kormányzata alá jutott. Horvát- Szlavonország azonban elválaszthatlan része hazánknak és így ezt a három vármegyét annyival is inkább lehet „Dél-Magyarország“ fogalma alá vonni, mert e vármegyék a legrégibb időktől fogvá 1848-ig közvetlen az anyaországhoz tartoztak ép úgy tartozékát képezték a közös hazának, mint akár Turócz avagy Győrmegye. Ez a hét vármegye, hogy azt mondjuk, egy külön kis ország. Hazánk legtermékenyebb része; Magyarország kanaánja, gyöngye. Egy terített asztal bő fogásokkal megrakva. De hazánknak épen ez a része, a melyet a természet oly bőkezűen megáldott, nem magyar. A népesség itt túlnyomó többségben német, oláh, szerb, horvát, tót és számra nézve csak igen jelentéktelen szerepet játszik itt a magyarság. A nemzetiségek, mint mindenütt e hazában, teljes politikai és jogi egyenlőségeket élveznek, mindamellett külön jogok, kiváltságok után áhítoznak. Elnyomatást emlegetnek azok, a kik itt tulajdonkép sokkal jobb módnak és megélhetésnek örvendenek, mint a közöttük élő magyarság. Nem kutatom az okokat, olyan térre csapnék, a hol a szerkesztő kötelessége lép előtérbe, a mely azt mondja : „ne politizálj !“ A horváioh álomképéket táplálnak; a szerbek Miletics álmán élős- ködnek és „Veliko“ Szerbia az ideáljok ; az oláhoknak a régi Dácia a vágyaiknak netovábbja. Ezek nemcsak Erdélyt, hanem a Maros-Tisza- Duna közét is örökségüknek tekintik ; a Dél-Magyarországon előforduló nemzetiség, helyesebben „népfaj“ (mert nemzetiség elnevezésre e haza földjén egyedül a hon-szerző és fentartó magyar tarthat just) békés és munkaszerető, és a magyar állam fenhatóságával az itt élő bolgár, német és elnémetesedett franczia, teljesen ki van békülve.
