Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 10-12. szám - Tárcza
29o — örökre egyesül. . . . Pedig a mi szívünk, ugy-e, egymástól soha sert! szakad el?“ . . S kérdő tekintetében a menny boldogsága volt. „Talán soha, — válaszoltam én. — De lásd kedvesem, szereti a madár az erdőt s a csillag az eget, s a csillag mégis lehull, — a madárkának is el kell hagyni fészkét, pedig nagyon szereti azt. Azért szólal meg dalában az igazi fájdalom, mert fél szegényke, hogy a válás után régi fészkét újra nem találja meg. — Úgy félek én is, hogy a madárka sorsa lesz a mi sorsunk is.“ . . „Mily bohó beszéd — szólt, könyező szemét reám emelve, piruló arczát vádamra hajtva susogta fülembe, — hiszen tudod, hogy mire űj élet fakad a hervadás helyén, egymáséi leszünk, hogy ne váljunk el többé, hogy boldogságunk örökké tartson és sírba ne szálljon soha!“ Soha? . . Sóhajtott föl a hűvös esti szél s egy hervadt, száraz levélkét ejtett a lányka lázban égő arczára, mely lehullott a hullámzó kebelre, hogy álmodozó boldogságából felrezzentse azt . . . A válás csókja közben, hogy miért lábadt könybe tekintetünk ? . . Nem tudtunk volna számot adni róla . . . Talán az a kis száraz levélke egyszerre idézte föl lelkűnkben a sötét gondolatot: memento móri! És mi nem értük meg többé ketten azt a kikeletet . . . Az ég megirigyelte a föld legszebbik virágát, fagyos sugarával meghervasztotta, sírba temette és hulló levelekből, hervadó virágokból borított szemfödőt reá. Azóta valahányszor megújul a drága hantok fölött a régi szemfedöl megújul lelkemben is a régi emlékezet s merengve hallgatom e bús emlékezésnél szomorú beszédét a hulló leveleknek . . , aztán szememből egy fájó könycsepp hull a sirhalomra, mely alatt eltemetve nyugszik boldogságom . . . Megérzi-e ezt, a ki egykor úgy tudott szeretni? . . Ki tudná megmondani! . . A halottak nem éreznek. — A sírban nincsen élet; nem él gondolat, — nincsen emlékezet! I.egalább nekem ilyen szomorú regét susognak minden őszszel azok a hulló falevelek . . . ifj. Draskóczy Lajos.
