Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 10-12. szám - Tárcza
boldog világot a hervadáson túl; vagy hideg fényed biztató világa akar lenni csupán — hogy ne borzadjunk tőle — a sírnak, melyből többé nincs — ébredés?! . . Hullanak a falevelek ... Az enyészet képe mindenütt. Az ember homlokára sötét ború száll, a haraszt búsan zörög, a napsugár többé nem melegít, elnémult a dal, a szelíd bánat néma csöndjét, mely elömlik mindenütt, nem zavarja semmi ... a sötét éjszakában virasztanak a csillagok a haldoklók fölött . . . s néha-néha a magas égboltról egy fényes könycsepp hull alá a földre, a virulás, a remény, az élet sírjára . . . Milyen szép az ilyen elmúlás! Ha az ember így halhatna meg^ érdemes lenne-e élni, ezen a világon ? . . . Hullanak a falevelek . . . Minden száradt levél egy darabka tört remény, minden elhullott szirom, egy szétfoszolt ábránd. — Az ég, a főid olyan szomorú, mint mikor az ember temetésre készül . , . Minden olyan sötét. — Az ég lomha felhőivel; e föld sűrű, fullasztó ködével olyan leverő, olyan lehangoló . . . De mindennél sokkal sötétebb, sokkal fájóbb az a kép, a melyet ennek szemlélése közben újra lerajzol szívembe a hű emlékezet! . . Emlékszem. Szép, derült, őszi délután volt, midőn utoljára mentem el hozzá, hogy először váljak el tőle, — örökre! A verandán várt reám. Kedves helyünk volt az. Tanúja ébredő szerelmünknek. Boldogságunknak. A lépcső oszlopához dőlve, elmerengve pihent tekintete a hervadó tájon. — Arczán nyári hajnal, keblén tél hava, szemeiben egy-egy darabka ég, szürke fürtéit szeszélyesen borzalta a játszi szellő, biborajkát félve csókolgatta a szerelmes napsugár, hogy fel ne riassza ábrándjaiból a kedves gyermeket. Elbűvölten álltam meg én is. Mikor megpillantott, karjaimba repült s én ölemben vittem a könnyű édes terhet meghitt helyünkre. Míg átölelve tartott, újra láttam a szép tavaszt, nyiló virágaival, éreztem a langyos napsugarat, fakadni láttam a megszáradt gallyakat, hallani véltem a múlt tavasz dalát s úgy érezém, hogy a világra ő nélküle örökös tél borulna s mig ő mosolyog, hervadásra gondolni sem lehet! . . Ő mosolygott ... és a fák levelei, a virágok szirmai mégis hulla- doztak . . . egymásután . . . zajtalan ... Ez a látvány borút idézett homlokomra. — Eszembe jutott, hogy a levél sorsa midőn válik a gallytól példázhatja híven a mienket is. „Oh, mondd mi bánt? . . Hiszen az élet olyan szép még akkor is, ha sirjához közel van . . . Olyan szép az élet, mikor két szerető szív
