Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 7-8. szám - Kocor Márton: A nőnevelés ügyében
183 — kiismerni; s ha buzgóságát vonja valaki kétségbe, tiszta lelkiismefe* téré jogosan mentheti magát a tanító a nagy apostol szavaival: „Akaratom vagyon ugyan a jóra, de, hogy azt véghez vigyem, — nem tehetem.“ Miért? Felelet: „Nincs idő!“ Ez aztán olyan argumentum mely ellen vitázni nem lehet. (Talán azért használják általánosan?) De én nem hagyom magamat oly könnyen elutasítani; ismeremén is az időnek értékét, s gyakorlatból tudom megítélni, váljon mit tehet egy osztatlan, vegyes falusi iskolában a tanító — 150 tanuló közt is. S bármily hatalmas mentség legyen is az idő hiánya, mindenesetre engednie kell azon követelésnek, melyet tanítványaink 50n/0'a jogosan támaszt. S habár tanítványainknak fele, — a leányok — a vegyes falusi iskolákban már számuk arányánál fogva is megvárhatják az iskolától, hogy a fiúkhoz hasonlóan őket is leendő életfeladatuk irányában nevelje, s majdan hivatásukat minél jobban betölthetni segítse; mégis, a ki az ilynemű népiskolákat nem a statisztikából hanem a gyakorlatból ismeri, kell, hogy beismerje, mikép a nőnevelés ügye, — daczára fontosságának, — ez idő szerint is csak mostoha gyermek. Akárhányszor hallottam vizsga alkalmával, hogy pompásan felelt a leány sereg az ilyen kérdésekre: „Mibe kerül 180 liter bor, ha literje 14 kr.?“ Vagy „Mit nevezünk alkotmányos egyezségnek ?“ „Miféle törvény az a pragmatika szankczió? . . .“ De hát még a nyelvtannál milyen jól tudták a beszédrészeket megkülönböztetni ! S a hallgatóság bámult; a tanító örült; a leánytanitványok arczárói sugárzott a büszke önérzet. De egy alkalommal midőn a természettan kapcsán az egészségtant illetőleg az elnöklő lelkész azt kérdezte: „Melyek a kellékei a jó lakásnak? . .“ Senki nem felelt. A tanító, hogy segítse a dolgot dűlőre vinni, feltette újra a kérdést: „Mi szükséges a jó lakáshoz?“ hiszen tanultátok — mondja, magát igazolva, — ámbár eredmé- nye úgy látszik még sincs. De igen. íme végre egy kis fiú ujjal jelzi, mikép ő a zászló becsületét megmenti. „Nos fiam, — mi szükséges?“ kérdé sürgetőleg a tanító. „A jó lakáshoz szükséges elegendő krumpli, vagy hús!“ felelt bátran a kis fiú. A nép örült a talpraesett (?!) feleleten; az elnöklő lelkész arcza egy kissé elborult; én pedig azt a következtetést vontam le, mikép ez iskolában is épp úgy, mint sok-sok másban növelésről alig lehet szó. Hát hiszen tapasztalásból tudjuk, könnyebb valamiről bírálatot mondani, mint a megbírált dolgot kifogástalanul bevégezni ; könnyű elméletet felállítani, de nehéz azt gyakorlatilag alkalmazni. — Nézzük meg tehát a felvetett kérdést — a nőnevelés ügyében hogyan járjon el a tanító — vegyes iskolában. — Vegyes iskolában — ismétlem — mert ott, hol a leányok a fiúktól elkülönítve vannak, a tananyag kizárólag ez irányban osztható be. Ámde a vegyes iskolában, hol fiúk és leányok egyenlő számarányuknál fogva egyenlő követeléssel lépnek fel, már a tananyag beosztása is nagy nehézséggel jár.
