Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 1. szám - Hogyan lehetne a kézügyességi oktatást (fiúkézimunkatanítás) hazánkban meghonosítani?
8 tekintve a dolgot persze, hogy az utóbbi volna a legjobb, de tapasztalataink alapján kezdetben és később is mégis az első mód vagyis egy központi műhely felállítása mellett foglalnánk állást, amint az manapság a tornacsarnokokkal s a tornatanítással is gyakran előfordul. S miért? Először, mivel ezáltal a berendezés költségei tetemesen csökkennének s a helyiség sokkal jobban ki volna használható, míg több intézet berendezési költsége azok száma szerint sokszorozódnék s mégsem lenne lehetséges minden egyes műhelyet egészen tökéletesen berendezni; — bizonyos mintaszerű s épen azért drága berendezések csak az ilyen nagyobb, központi műhelyekben volnának találhatók. Másodszor ilyen módon kevesebb ezen szakra képesített tanító is szükségeltetnék, ezek azonban igazi szakemberek lehetnének, kik közűi a tanítást mindegyik mintaszerűen vezethetné. Mert azt különös nyomatékkai kell itt hangsúlyoznunk, hogy a kézügyességi tanítás a tanító részéről nagy gyakorlati ügyességet s ezen a téren szerzett tetemes tapasztalatokat tételez fel; — ködömben hiányos lesz a tanítás s a tanúló kedve csökkenni íog ahelyett, hogy emelkednék. Ha azonban ilyen központi műhelyek léteznek, úgy ezáltal meg van adva a lehetőség arra, hogy a tanító igazi mesterré legyen, mivel a kézimunkatanítást nem űzi csak mellék, hanem főfoglalkozás gyanánt. Maga az egész gyakorlati tanítás is függetlenebb állást nyer ezáltal, mintha csak valamely nagyobb tanintézet függelékét képezné. S mondjuk csak ki nyíltan, hogy a legtöbb tanintézetben sok, sok évbe kerülne, mig a kézimunka tantermek a többiekkel szemben egyenjogúságukat kivívhatnák. Továbbá az ilyen központi műhelyekben a növendékek előrehaladása azon verseny bövetkeztében is tetemesen fokozódnék, mely a külömböző intézetek egyes tanulói között önmagától kifejlődnék, — az egyes iskolák igazgatói pedig fel lennének mentve azon gond és kötelezettség alól, mely az ilyen műhelyek berendezésével s a szerszámok és az anyag örökös utánrendelésével össze van kötve. Yégűl az ilyen központi műhelyek berendezése már azért is kívánatos volna, mivel a kézügyességi tanítás — a tanítóképezdék kivitelével — egyelőre nem képezne kötelező, hanem szabadon választható tantárgyat. A résztvevőst minden tanuló szabad akaratára kellene bízni; aki azonban egyszer elhatározta, hogy részt vesz a kézimunka-tanításon, arra nézve a műhely látogatását kötelezővé kell tenni. Azon intézetnek, melynek kötelékébe a tanuló tulajdonképen tartozik, kötelessége volna aztán az illető iskolaműhelylyel közvetlen összeköttetésbe lépni, a műhelynek a tanulók részéről való szorgalmas látogatására s azok magaviseletére felügyelni s az előhaladást bizonyos megbatározott alakban az évuegyedi jelentésbe s az évi bizonyíványba bevezetni, hogy a munka nevelő értéke ezen irányban is megóvassék. Ezen központi műhelyeknek ilyen szervezése úgy magának az ügynek, mint a tauulóknak csak előnyére válnék s az egész ügy keresztülvitelét nagyban egyszerűsítené és megkönnyebbíteué. Az iskola fentartásához a jobbmódú növendékek is járulhatnának bizonyos megfelelő havi összeggel, amiért aztán az elkészített tárgyak kizárólag a készítő tulajdonát képeznék.
