Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 4. szám - Tárcza
— Í03 Már azt hittem, egyelőre be van végezve tarlózásom s meg nyugszom a düllőn. De nem úgy lett. Az „Evang. Népiskola“ folyó évi első száma három kalászt hozott, melyeket minden oldalról megvizsgálva^ nem tehettem, hogy vissza ne küldjem a t. szerkesztő úrhoz, még pedig azért, mert ezen három czikk olvasásánál eszembe jutott egy régi esemény, a mely velem kezdő (segéd) tanító koromban történt. Ugyanis: az iskolavizsgáló körlelkész vizsga után engem vett elő a végett, hogy alkalmas kertész lesz-e belőlem az Egyház veteményes kertjében ? S miután össze-vissza forgatott, azt kérdezte, vannak-e tankönyveim ? Én elömutattam vagy kilencz példányt, melyeknek czimeit megnézvén, így szólt; „Látom, hogy forrás van elég, de egymáshoz olyan közel fakad mindenik, miszerint attól félek, a sok forrás egybe szakad és ön beleesik, s talán benne is fullad.“ — Nem estem bele, de azért ezt a jeles beszédet soha sem felejtem el. — Éppen igy vagyok jelen tarlózásom három kalászával. Egyiknek czime: ,1894.“ a másiké: „A materialismus százada,“ a harmadiké: „A slöjd.“ Három forrás egymás mellett, de vizeik igen különbözők. Az első azt mondja; „Hitet, hitet a gyermek szivébe; hagyjátok el tanítók azt a divatos módszert, mely egyedül az előirt tantárgyak alapos elsajátításában keresi a tanító feladatát; vegyétek elő a zúgból a nevelést!“ A második azt állítja, hogy a materialismus a világfejlödésnek szükségszerű következménye, és mögötte a legragyogóbb jövő rejtőzik.“ A harmadik meg azt mondja, hogy a népiskolai tanításnak központja a kézimunka legyen.“ Ha ezek csak olyan elmefuttatások volnának, nem szólnék hozzájuk semmit; de miután kilátszik mind a három kalászból, hogy írójuk nagyon komolyan veszi a dolgot, megteszem mindenikre nézve észrevételeimet. Úgy gondolom, hogy az „1894“ nem tanító tollából szármozott, mert mindenikünk érzi, tapasztalja azt, a mit én; t. i. hogy tőlünk, tanítóktól mennyi mindenfélét követel a társadalom; hogy ha akármi szégyenletes dolog történik, milyen egyszerűen rámondják: „Ne neked iskola, ne neked népnevelés!“ Tehát tanító tanítónak nem mondhatja: „Hagyd el a divatos módszert, vedd kebledre a mostohagyermeket — a nevelést.“ Legyen bárki az „1894“ irója, én mindenek előtt ö hozzá szólok és fölteszem róla, hogy ismeri iskoláinkat, ismeri a bennök levő életet, ismeri a tananyagot, valamint az időt is, mely az anyag földolgozására rendelkezésűnkre engedtetik. Nem mondja ki nyíltan a czikk irója, hogy a mai vallásta- lanságnak oka a népiskola, de az értelme mégis csak az. Hát én azt kérdem, mit tegyünk még azon kívül, a mit teszünk ? Énekeltetünk, imádkoztatunk, úgy mint elődenk; előadjuk a bibliai történeteket, betanultatjuk a kátéban foglaltakat; elbeszélünk erkölcsi történeteket, tanultatunk szivreható énekeket; bemegyünk rendesen a templomba; erkölcsrontó példát sem mutatunk, és még sincsen hit az emberekben, még sincs vallás a szivekbeu. Hát mi ennek az oka?
