Evangélikus Népiskola, 1893
1893 / 8-9. szám - Tárcza
241 A tölgy egyik zöldellő lombján bús gerle turbékolt, várva a párját; a mélabús hangok úgy egybeillettek kedély hangulatommal, hogy szinte rosszúl esett, mikor a búsuló párja megérkezett s a bús hangokat, az örömet kifejező nevetés váltotta fel, melyet a természet madarai közül egyik sem tud úgy jelezni, mint a gerlicze. A boldog pár a dobogó kis szivek boldogságát jelentő csókot váltott, együtt nevettek egy pár perczig, aztán együtt etették meg a kis fészek pelyhező magzatait; úgy elnéztem őket s szinte irigyeltem a boldogságot tőlük, pedig ily boldgok vagyunk mi is otthon kis családi körünkben, mint ez a gerlepár. Boldogok s mégis oly nehéz kő nyomja az én szivemet, oly súlyosan nehezedik valami kimondhatatlan lelkemre, hogy szeretnék tőle minden áron menekülni, de nem tudok. Egyszerre észrevett engem a fa tövében, s megszólított: — mit merengsz egyedül s mért szegzed tekintetedet oly merően az előtted elvonuló semmiségbe ? — Gondolkozom, — volt rövid feleletem, azt hivén, hogy a gerle megérti, hogy nincs szándékom társalgásba merülni vele. Tévedtem. Az erdők szende gyermeke nem vett tudomást elutasító rövid válaszomról, hanem tovább beszélt; Tudom, hogy gondolkozol sőt azt is tudom, mint mindjárt meggyőzlek róla, azt is tudom, hogy miről gondolkozol; pedig kár gondolkoznod, mert a gondolat nem elég ott, a hol tenni kell, s egy ember nem tehet ott semmit, a hol 25 ezer ember válvetett munkája vezethet csak eredményre; tudom jól, hogy a falu tanítója vagy, ismerlek rég, hisz sokszor pihensz itt fészkünknek védelmet nyújtó tölgyfánk tövénél, s mindannyiszor azon gondolkozom, miért kell annyit tűrnie a népnevelés szent ügyéért buzgólkodó apostoloknak,— a tanítóknak, mért kicsínyli az emberi társadalom a nemzet jövő támaszait nevelő 25 ezer tanítót, s mért talál mindenfelé süket fülekre a tanítóság jogos panasza s méltányos követelése ? A füleimbe hangzott szavak megrázkódtatták egész valómat; az igénytelen tollazatú, de mélyen érző madár nemcsak eltalálta, hanem szavakba önté gondolataimat s önkéntelen intéztem hozzá e kérdést: — honnét tudod, hogy gondolataim tárgya az, mit elmondottál? — Lelkedbe látok, — volt kérdésemre a felelet, s a nélkül, hogy szünetet tartott volna a gerle, tovább folytatá; Otthon boldog családi körben élsz, szerető nő, szeretett gyermekek vesznek körül s lelked mégis súly nyomja, szived mégis fáj, mert önmagad és kartársaid nem találtok méltánylást a társadalomban. Igaza volt szószerint; csak most tudtam magam is, mi fáj szivemnek, mi nyomja lelkemet, csak most, midőn azt kifejezve tárta föl előttem a gerle, most tudtam, hogy a tanítóság ügye az, mi boldogságomra oly zavarólag hat. S mély sóhaj kelt ki keblemből. A szürke tollú madár megértette a sóhajt s vigasztalni kezdett : —- de — mondá, — ne essél kétségbe, nincs oly rossz, mi jóra nem
