Evangélikus Népiskola, 1893
1893 / 8-9. szám - Tárcza
236 jogtaposó fejedelem él. Az egykorúak naplóiban, a nyomukon járó történetírók műveiben Báthory valóságos magyar Borgia Cézár s a „bűnnek e virtuózától“ — mint Ranke nevezi — legfölebb abban különbözik, hogy nem volt oly leleményes a bűntények kigondolásában, a papok véleményére sokat adott s állhatatlansága lehetetlenné tette, hogy vérengzéseinek sikerét lássa. Macaulay Borgia Czézárról megjegyzi, hogy sok tekintetben méltatlanul rágalmazott alakja a történelemnek, a kinek bűnhődnie kellett ezer meg ezer, talán még bünösebb kortársa, egész kora bűneiért s a kivel idő jártával a történetírásban ép úgy mint a köztudatban a gonoszság eszményét alkotta mega résztehajló s az egyéni rokonérzés vagy idegenkedés után induló emberi Ítélet. Hasonló sors jutott osztályrészül Báthorynak is. A gondviselés olyan korszakba helyezte, a melynek szelleme, levegője mérgező volt ; a melynek szereplő férfiai az életben a jezsuita morálhoz alkalmazkodtak ; környezete hízelgő, szolgálatra kész udvarjárókból állt, a kiknek egy mosoly a fejedelmi ajkon többet ért, mint az ország nyugalma, a nemzetek békéje. Ezen tényezőknek lehet tulajdonítani sok botlását és bűnét, — de életének több pillanata bizonyítja, hogy oly ág volt, mely nemes törzsről hajtott. Benne ébredt föl először a gondolat, hogy Erdélyt kiszakítsa a török hatalmi köréből, a magyar nemzetet egyesítse közös dinasztia alatt s az ozmánt visszaszorítsa a Duna és Száva, vagy a Balkán gerincze mögé. Nem szégyenleni valók azon csaták, a melyeket a törökkel vívott, dicsőséges a gyurgyevói diadal (1595) s nem rajta múlt a mezőkeresztesi csatavesztés. De a győzelmet és dicsőséget nagy áron vásárolta meg, népe szeretetén ; alattvalói megfélemlítve Báthory Boldizsár, Kendy Sándor és Ifjú János gyászos végétől, híven követték nagyszerű és kalandos vállalataiba, de szivök elhidegült iránta, midőn a portával minden ok nélkül szakított, hazáját egy hosszú, nagy áldozatokkal járó bizonytalan végű háborúba sodorta, az ellenzék vezéreit, az általánosan tisztelt hazafiakat kivégeztette s az elégedetlenséget tömeges mészárlással némította el. A fejedelem udvarába is behatolt az újkori absolutismus szelleme, az úgynevezett Machiavelli-féle iskola, melynek bölcseletét a következő században Hobbes irta meg. E szellem hazája Olaszország, melynek apró herczegségeiben aránylag rövid idő alatt diadalra jutott. E félszeg állambölcseleti irány tulajdonképen a renaissancenak egy fattyúhajtása. A renaissance nagy szellemi és erkölcsi forradalom volt, mely a középkori tudományosság bálványát, Aristotelest ledöntve a köztisztelet oltáráról, Plato philosophiájának százados mellőzés után elégtételt adott. Plato állameszménye pedig határozottan monarchikus; eredetileg ugyan a philosophusokat érti azon „aristoi" alatt, a kikre az államkormányzás feladata vár, de mivel maga is érzi, hogy az élet az ilyen ideálisan összerótt, az emberi természet sajátságaira nem tekintő kormányformát minden pillanatban meghazudtolja, — legczélszerűbbnek tartja az egyeduralmat, feltéve, hogy az uralkodó egy mélyen érző és gondol
