Evangélikus Népiskola, 1893
1893 / 8-9. szám - Tárcza
237 kodó philosophus lélek, egy hivatása érzetétől áthatott férfi. Az alattvalók nyugalmát, boldogságát szerinte csak a korlátlan, de a hatalmat ésszerűen kezelő uralom biztosíthatja. Ebből vonta le az újkori absolu- tismus azt az alapelvet, hogy „mindent a népért, de semmit a nép által.* Machiavelli Principe czimű művében, mely száz—másfélszáz évig az absolut uralmak codexéül szolgált s melyet korunkban is szent borzalommal emlegetnek a szabadság barátai, ezen új politikai rendszernek praktikus hasznú tételeit öntötte művészi alakba s Florenczben Medici Lorenzo adott először példát alkalmazására. Természetes, hogy az olasz arisztokrata családok kiválóbb tehetségű tagjaiban hatalmasan lobogott az uralomvágy s mivel a csekély hatalmú, az európai politikai viszonyok alakulásától, a pápai és császári politika mérkőző terébe eső olasz államocskák kisszerű, mondhatnánk lokális vállalatai nem elégítették ki lángoló tettvágyukat, — nagyobb hatáskört kerestek s az arisztokráczia és demokrata párt szakadatlanul tartó viszályait felhasználva mindig nagyobb tekintélyt és hatalmat szereztek, végre, ha a körülmények kedveztek, uraivá lettek a köztársaságnak, fejedelmévé egykori polgártársaiknak. A Mediciek példája ragadós volt s Felső- Olaszországban nemsokára egyedül Velenczének, az Ádriai tenger királynőjének volt köztársasági, bár erős arisztokratikus színezetű alkotmánya. Nem történt ez minden ellenállás nélkül; több városban sokáig küzdött egymással a monarchikus és republikánus irány, de végre a monarchia mindenütt győzedelmeskedett. A nép lassanként megbocsátotta kényurainak, hogy elrabolták szabadságát, mert biztosították a belső békét, a nyugalmas, kényelmes életet. A renaissance korának Olaszországa emlékeztetet Görögország azon időszakára (a Kr. e. 6. és 7. század), midőn az erejének tudatára ébredt nép tyrannusokat emelt az olygarchák fölé, midőn Alkaios költőnek menekülnie kellett Mithilenéből, Klisthenes uralkodott Sykionban, Polykrates Samos szigetén, Peisistratos Athénben, Theagenes Megarában, Miltiades Chersone- sosban és Aristagoras Miletosban. A népjellem mind a görög, mind az olasz államokban a kényurak érdekeit szolgálta. A renaissance korbeli olasz férfinak eszménye leginkább Jago alakjában testesült meg, e tehetséges, nagyratörő, a színlelésben mester, cselszövő és kegyetlen katonában. Többnyire e fajtából valók voltak az olasz tyrannusok, a kiknek jagói tulajdonságai megragadták a nép képzeletét, felköltötték csodálatát s miután meghódították, eszközül használták fel önző czél- jaikra. A nagy államokban természetesen más nyomon haladt ez a politika. Az uralkodóknak kényelmetlen volt a középkori feudális társadalommal örökölt rendi alkotmány, mely a főnemesnek jogot adott a fegyveres felkelésre, ha sérelmet szenvedett; mely a királyt csak ,primus inter pares“-szé tette. A hol tehetséges, erős akaratú királyok ültek a trónon, mint Franczia- és Spanyolországban, a rendi alkotmányt az állandó hadseregre támaszkodó fejedelmi önkénynek sikerült megbuktatnia, — s az arisztokraczia itt udvari arisztokracziává lett, mely
