Evangélikus Népiskola, 1892

1892 / 5. szám - Márton József: A tanító mint természetbuvár

137

kezett, a midőn a svédek és lengyelek közt kitört a háború s a gyönyörű tanügyi virágot nyomban nregsemisítette.

Winkler Sándor

(Folyt, köv.) ev. tanító.

A tanító mint természetbúvár.

Nemcsak szellemi élvezetet okoz nekünk a természetben való búvárkodás, hanem erkölcsileg az életben, a társadalomban hozza meg a reá fordított idő és vesződség kamatait.

Minket tanítókat, a társadalom még manapság is csak igen alárendelt, hogy úgy mondjam utolsó helyre méltat a tanúit emberek közt, nem akar minket a jogosan meg illető helyre méltatni, azt hozván fel okul, hogy sokan vannak közöttünk olyanok, kik nem érdemesek oda, a hol tulajdonképen lenniök kellene. Nem akarja egész nyíltan mondani azt, hogy azért nem szerezhetjük meg magunknak azt a helyet, melyet elfoglalnunk kellene, mert nem vagyunk elég képzettek, nem állunk azon fokán a társadalmi műveltségnek, a tudományosságnak, a melyen állanunk kellene. Szomorú és sajnos, hogy ezt teszi, hogy igy bánik el velünk; tehát nem kell-e mindenkinek arra törekednie, hogy minél nagyobb ismeretkörrel, szellemi vagyonnal rendelkezzék ? Ha igen, úgy százszorosán nekünk, elitéit néptanítóknak kell törekednünk erre, már csak azért is, hogy az irányunkban táplált ellenszenvet, tudományosságunk, állásunk kicsinységét legyőzhessük s mintegy megmutassuk annak a balul itélo társadalomnak, hogy ime, mi sem vagyunk azért oly elvetendő tagjai, mint sokan hinni szeretnék.

De hát hogyan győzhetjük le csak részben is ezen ellenünk fennálló előítéleteket; hogyan képezhetjük magunkat, hogy köztük megállhassuk, mikor anyagilag is oly silány helyzetben vagyunk ? Egy részben az által, hogy természetbuvárkodunk.

Ha nem adatott meg részünkre az, hogy más tudományágakban szegénységünk miatt képezhessük magunkat, ragadjuk meg, s használjuk fel azt emel- kedhetésiinkre, a mire, ha anyagilag költünk is, de mégis aránylag igen keveset áldozunk: a természet kutatását.

A nagy természet nyitva áll előttünk, különösen nekünk falusi tanítóknak, kiknek szellemi társalgó körei nem igen vannak, ragadjuk meg ezen egy, és igen szép alkalmat, iparkodjunk tovább és tovább kutatni, tanulmányozni s ha az a büszke társadalom látni fogja azt, hogy iparkodunk, szerénykörben bár, de mégis, a szép a nemes után előre törni: fel fog karolni bennünket, s a mi erkölcsi győ- zcdelmünk annál nagyobb lesz.

Nem állítom, de feltételesen mondom, hogy kartársaim közt vannak olyanok, kik üres idejüket oly dolgokra használják fel, melyek nekik anyagilag talán kárt okoznak, szellemileg pedig épen semmiféle hasznot nem nyújtanak. Avagy lehetnek olyanok, kik összese idejüket édes semmit tevéssel töltik. Ha vannak ilyenek, kik ilyképpen cselekesznek, azok nem haladnak jó úton, s azok ne várják azt, hogy a társadalom őket úgy méltassa, mint a törekvő, szorgalmas tanítókat.

Felteszem, hogy egyik másik kartársam a búvárkodás, a kutatás ellen azon kifogást teszi, hogy nincs ideje. Ezen kifogás el nem fogadható, mert, ha valamit