Evangélikus Népiskola, 1892

1892 / 4. szám - Tárcza

117

Ősi jogaiért, visszaállította a jesuita rendet s ez intézkedésével tudtára adta Európának, hogy szerencsétlenségei, a trónját ért csapások nem tették előrelátóbbá és óvatosabbá. Neve már rég óta gyűlölt volt Itália lakosai előtt, fejedelemsége, melyet elődei kizsaroltak, elszegényedett s csak alkalomra várt, hogy a papi igát magáról lerázhassa. Az olasz nemzeti mozgalom, mely czéljául Itália egyesítését tűzte ki, az egyházi állam népét is elragadta s a reformokat Ígérő IX. Piust arra kényszerítette, hogy seregeit a piemonti király segítségére, az „igaz hitű“ Austria ellen küldje, Mazzini és Garibaldi rövid életű római köztársasága után néhány hónapra terjedő' száműzetéséből reformáló eszméit megtagadva, ultramontán terveket szőve tért a pápa vissza székvárosába. Erősen hitte, hogy a katholikus Austria s a „parvenu“ III. Napoleon hatalma megvédi az olasz nemzeti érzület fellángolása közepeit.E reményben egymásután rendezte a nagy demonstratiókat személye és trónja mellett a Vatikánban. E tüntetések nem változtatták meg az európai politika irányát, sem a marsalai hősök nem fegyverezték le; mint ritka látványosságok, egy ideig kiváncsivá tették a lapok újdonság olvasóit, de utóbb azok is megszoktik s nem tulajdonítottak nekik nagyobb fontosságot, mint egy közönséges személyi hírnek. Még a hírhedt „Syllabus“ sem bírta a világot közönyéből felrázni. Azonban a pápa csalatkozott reményeiben A villafrankai béke (1859), Garibaldi gaétai győzelme, a königgrátzi csata folyton gyengítette hatalmát s egymás után oszlatta szét féltett ábrándjait 1870. szeptember 4-én a sedani és metzi napok után Páris megszólalt, száműzte Napoleon családját és kikiáltotta a köztársaságot. I)e a legnagyobb csapás még hátra volt. Szeptember 20-án az olasz királyi hadsereg bevonult Bómába s az örök város népe nagy lelkesedéssel fogadta falai között Viktor Emánuelt. Az olasz egység be volt fejezve, a pápa hatalma megtörve, A vatikáni zsinat loyalis tüntetése, a pápai csalhatatlauság dogmává emelése csekély kárpótlás volt az elvesztett világi hatalomért. Róma annectálása volt a pápák története nagy drámájának utolsó jelenete.

Banke művei közül a Pápák története azért is méltó figyelmünkre, mert belőle megismerhetjük az iró minden tulajdonságát, egész irói jellemét, ha tanulmányozzuk, meg tudjuk magyarázni, miért tett oly nagy hatást korára. Közel járunk az igazsághoz, ha egyik okát abban keressük, hogy a történetírásról teljesen új felfogása van. Carlyle azt hirdeti, hogy „az egyetemes történelem annak története, a mit az ember e világon véghez vitt, alapjában ama uagy emberek története, a kik itt működtek.“ Banke ellenkezőleg azt tartja, hogy a történelem az eszmék harcza s az emberek csak annyiban tárgyai a történetbuvár kutatásainak, mert az eszméket, melyek a tömegek lelkében csak homályos sejtelmek gyanánt élnek, világosan kifejezték, híven, lelkesedéssel szolgálták s nagy küzdelmek után diadalra juttatták. Hegel nyomán azt állítja, hogy minden korszaknak, minden kultúrának van egy uralkodó eszméje, mely az események forrása és szabályozója, mely megvan és érvényesül az államférfiak tanácsában, a tudósok, költők, képzőművészek alkotásaiban, a családok belső életében, a legcsekélyebb népmozgalomban. Ez az uralkodó eszme hevíti a katonát, hogy a csatatéren kész legyen meghalni, a politikust, hogy hazájáért fel tudja áldozni kényelmét, kedvteléseit, vagyonát, életét Ha egy eszme betölté hivatását, elenyészik vagy elveszti varázsát és támad új, melynek harczosai megint csüggedetlenül küzdenek a diadalért. Minden