Evangélikus Népiskola, 1892
1892 / 4. szám - Tárcza
118 századnak más az ideálja s az ember a küzdelmet szomjazva, a tökéletesség vágyától hajtva mindig egyforma lelkesedéssel harczol, hogy ideálját megvalósítsa s ha czélját elérte, megint új eszmékért lelkesül. Ebből következik a történelmi szükségszerűség elve. Épen mivel a történelem nem egyének, hanem eszmék küzdelme az eszmék változhatatlan törvényénél fogva véletlen, váratlan esemény nincs. Az egyén, ha még oly jeles tehetségekkel van is megáldva, nem változtathat a történelem folyásán, mert a korszellem, a nemzedék uralkodó eszméje végez mindent, mozgósít hadseregeket, arat diadalokat, köt szerződéseket. Az egyénnek az eszmékkel szemben csak annyi jelentősége van, mint a költészetben a nyelvnek, a képírás művészetében a színnek, kifejezője az érzésnek és a gondolatnak. A történetíró nem tehet külömbséget Mirabeau és Danton, Melanchton és Erasmus Hampten és Schaöbrd lord között, egyiránt méltók figyelmére, mert nem személyük érdekli, hanem az eszme, mely személyükben megtestesült. A történelmi okiratok a múlt eszméinek látható emlékjelei, melyek megmutatják az eszmék működését az emberek gondolkodásában és életében. Ranke hatásának másik oka egyéni sajátságainak kitűnőségében rejlik. Igazi modern történetiró. A klasszikus történelmet Macaulay tényeken alapuló regénynek nevezi, mert a kétségtelenül való és igaz főeseményhez az iró képzelete számos, az érdekességet fokozó mozzanatot, mellékes körülményt fűz, mely a mű hatását még nagyobbá teszi. A modern irók más elvnek hódolnak. Az elbeszélés pontossága, az adatok hitelessége szerintük a jó történetéin első kelléke. Hatásuk ennélfogva nem is lehet oly nagy, mint a görög és római Íróké. Kanke egészen modern szellem; erős és fejlett benne a valóság iránti érzék. Jót állhatunk róla, hogy ha élne, minden szót tudna igazolni, melyet leirt s minden adathoz egész forrás- gyűjteményt jelölne meg, melyet felhasznált s melynek tanulmányozásával ellenőrizhetnénk előadását. Alaposan ismeri tárgyát; ha szükséges, egész nemzetgaz- gasági elméletet ad, úgy megmagyarázza a pápai gazdálkodás rejtélyeit, s a lughi monték intézményét, mint hivatásszerű nemzetgazdasági irók. De Ranke theologus is; a jansenisták tana és a Protestantismus közt oly világosan kijelöli a válaszvonalat, a jesuiták erkölcsi elveit oly győzhetetlen logikával és szakismeretté czáfolja meg, hogy nem igen akad párja. Ez a sokoldalú képzettség a modern történetírók s köztük Ranke második jellemző vonása. Ranke sokban emlékeztet századunk két legnagyobb történetírójára, Macau- layra és Carlylere, de viszont sokban különbözik is tőlök. Alapos, mint Macaulay s szeretődött erős benne a valóság iránti érzék, mint Carlyleben. Stílje azonban egyikéhez sem hasonlít. Macaulay történetírása, mint Taine megjegyzi, olyan, mint egy ragyogó ügyészi vádindítvány vagy védőbeszéd, nyelve egyenletes, szónoki előadás. Látszik, hogy tanulmányozta a klaszikus irodalmakat, kivált Thukydidest, a kit a világ legnagyobb prózairójának tartott. Carlyle allegóriákban beszél s satirájának éle nem kíméli a legnagyobb embert, a legdicsőbb eszmét sem. Ranke stíljének főjellemvonása a világosság; nyugodtan magyaráz és beszél el, mint kathedráján a tanár, föl nem indul. Nem él benn az eseményekben, hanem nagy felsőségérzettel kutatja titkos rugóikat. Van még egy tulajdonsága, melynek meg kell lenni minden nagy történetíróban, az ép és biztos erkölcsi érzék. Ennek
