Evangélikus Népiskola, 1892
1892 / 4. szám - Tárcza
116 azt hirdették, hogy a pápa csal hatatlansága csak a hit dolgában kétségtelen, de nem terjed ki a történelmi tényekről való Ítélésre. Bekövetkezett az az idő, mikor a pápa, a »vallás őre“ s Krisztus helytartója a legbuzgóbb katholikusokat, legvallásosabb híveit kiátkozta, mert politikai érdekei úgy kívánták. Nincs ereje többé a támadásra, örülhet, ha sikerrel tudja védeni magát, az államok, a világi hatalom ostroma ellen; gátakkal sánczolja körül székét, hogy a korszellem hullámaiban végkép el ne merüljön. A Vatikán, mely feltétlen hódolatot szokott követelni a legyőzöttektől, kénytelen volt a szerződések oltalmához folyamodni, jogaiból engedni, mert régi tekintélye, hatalma oda volt. fegyverei nem rémítettek többé senkit, legfölebb a népek kíváncsiságát ébresztették föl. A legmélyebb sebet XIV. Lajos ütötte a pápaság hatalmán A nagy király kinek az volt jelszava: »az állam én vagyok“, nem tűrhette, hogy országának egy- háza idegen uralkodónak engedelmeskedjék. Függetlenné tette a franczia egyházat Rómától s Bossuet ragyogó nyelvezetű értekezésekben, egyházi beszédekben, bámulandó dialecticáva.1 védte királya intézkedéseit, a „nemzeti egyház“ eszméjét a mozgósított jesuita rend polemikus irói ellen. Az a négy czikkely, melyet az 1682-iki párisi gyűlés alkotott, a világi hatalom függetlensége, a zsinat felsőbb- sége, a gallikán egyház önállósága, az egyházi tekintély korlátozása ma is alapköve a franczia egyház függetlenségének. A pápa még ez alkalommal megőrizte jogainak romladékát, de csak a protestáns hatalmak támogatásával. Ha XIV. Lajos nem törekszik arra, hogy Európának dictatora legyen, ha kapzsisága és hatalom vágya, védelemre, szövetkezésre nem kényszeríti a fenyegetett európai államokat, a pápa veresége bizonyára nagyobb lett volna, mint a harminczéves háborúban. A XVIII. században űj ellenségei támadtak a konzervatív pápai széknek, a franczia materialismus s a német rationalista irányú theologia, melyek egyenlő buzgalommal harczoltak a pozitiv kijelentés és az emberi gondolkodás szabadságát üldöző pápai hagyományos alapelvek ellen. Voltaire szellemes gúnyiratait egész Európában olvasták s ellene a curia villámai mitsem használtak. Az államok féltékenyen őrizték jogaikat, a legcsekélyebb beavatkozást sem tűrték, a jesuitákat kitiltották. A Vatikán belső harczok színhelye lett. A többség mereven ragaszkodott a középkorba illő intézményekhez, de már tekintélyes kisebbség állt vele szemben és hirdette azt, hogy a pápaságnak reformálnia kell önmagát. XIV. Benedek és tanítványa Ganganelli, XIV. Kelemen, a jesuita rend eltörlője a kisebbség tagjai voltak, de rövid uralkodásuk csak epizódnak tekinthető a XVIII. századbeli pápák történetében. Az uralkodó irány nem akart békét a világi hatalommal, a múlt századbeli követelések megújultak; a régi ábrándnak még mindig sok rajongója akadt. De a pápaság törekvése tehetetlen vergődés volt csupán, siker nem követte többé vállalatait. Egyik csapás a másik után érte. Febronius röpirata után megjelent a német egyházi választó fejedelmek emsi nyilatkozata, mely egy egykorú római főpap szerint „Sarpi Pál epéjébe mártott tollal volt írva“. Febronius elveit végrehajtotta II. József s végre a forradalom, Napoleon föllépése oly jelentéktelenné tette a pápaság állását, a milyen a XI. század közepén, Fekete Henrik korában volt. Azonban a világhódítás szerencséje megváltozott, a megalázás gyászos napjai elmúltak, jött a restauratio s a szent szövetség korszaka VII. Pius osztrák szuronyak védelme alatt bevonult Rómába s újra megkezdte harczát állítólagos
