Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 1. szám - Bancsó Antal: A világtörténet két bizonyságtétele a vallásról
megdönthetetlenűl bizonyítja azt, hogy a vallás benne gyökerezik az ember természetében. Annyira megkülönböztető és kitüntető sajátsága az embernek a vallás, hogy egyes tudósok egyenesen úgy határozták meg az ember lényegét, hogy őt vallásos lénynek mondották. A vallásnak e kiváló fontosságát és világtörténeti jelentőségét fejezik ki a nagy német költő, Goethe, sokszor idézett szavai, melyekben ezt mondja: .A világ- történet egyetlen és legfőbb problémája volt és marad a hit és a hitetlenség közt folyó küzdelem. Mindazon korszakok, melyekben bármely alakban a hit uralkodik, fényesek, lélekemelők és termékenyek úgy a kortásakra, mint az utókorra nézve. Azon korszakok ellenben, melyekben bármely alakban a hitetlenség vergődik olcsó diadalra, habár rövid időre csalóka fény által övezvék is, a világtörténetben nyomtalanéi eltűnnek, mert senki sem gyötri magát szivesen annak megismerésével, a mi terméketlen“. Vájjon miért és mi módon van a vallás ily elválhatlanúl összeforrva az ember természetével, s miben rejlik annak ily kiváló világtörténeti jelentősége ? E kérdésekre az emberi természet, az emberi szív minőségében találjuk meg a kielégítő feleletet. Az emberi természet úgy van alkotva, hogy magára hagyatva nem képes az ember a világban megállani és rendeltetését megvalósítani. Minden embernek többé-kevésbbé világos tudata van arról, hogy ő jobb, nemesebb, fölebbvaló az őt környező természeti, anyagi világnál, s rendeltetése az, hogy a világot meghódítván, annak urává legyen. A természeti világ azonban végtelen kiterjedésével, a benne nyilvánuló 'erők megmérhetlen nagyságával és törvényeinek szükségképeniségével nyomasztó sulylyal nehezedik az emberre. Vájjon hol találhat az ember támaszt, melyre támaszkodva e nyomasztó súlyt lerázhassa, sot a földet birodalma alá vethesse ? Ezt a támaszt egyedül az érzéki, anyagi világtól különböző érzékfeletti, eszményi világban találja fel; ebben találja meg azt az archimedesi pontot, melyből az érzéki világot, a mint nemcsak maga körül, hanem saját szivében is megleli, sarkaiból kiemelheti. Eszményi, szellemi világ nélkül az ember az érzéki világ rabja volna, — úrrá a felett csak az eszményi világra támaszkodva lehet. S az a jótékony, hatalmas nemto, mely az ember előtt ezen eszményi világ kapuit feltárja és Őt abba felemeli, ez a vallás és a vallásos bit! Hisz a vallásos hit legegyetemesebb alakjában nem egyéb, mint a szellemi eszményi világ létezéséről, — vagy mondjuk, az Istennek, mint szellemi hatalomnak létezéséről való meggyőződés. S a vallás egyetemes lényege szerint nem egyéb, mint azon hatalmas erő, mely az anyagi világot az eszményi világgal, a földi életet a földöntúli élettel, az embert az Istennel összekapcsolja ! Ezen lényegénél fogva gyökerezik a vallás oly mélyen és kiirtbatatlanúl az ember természetében, ez magyarázza meg egyszersmind a vallásnak az emberi életet megnemesítő hatalmát és a vallásos hit azon erejét, mely szerint — mint Goethe mondja — egyedül a hit képes a világtörténet korszakait maradandó becsű tettekkel termékenynyé tenni. Hogy a vallásnak és a vallásos hitnek ezen erejét még jobban megismerjük, vizsgáljuk meg röviden a vallásnak az erkölcsi törvényhez való viszonyát.
