Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 11. szám - Tárcza
345 vallásos költőnek lantja. És az egyház számít is arra, hogy mai nehéz küzdő harczában nem hagyják Őt magára épen legszebb, legnemesb lelkű fiai. Ha megvan Tyrtaeusa a véres, öldöklő harezoknak, hát azon a mezőn, hol a legszentebb s legmagasabb eszmék diadaláért foly a küzdelem, néma marad-e a költő lantja ? Midőn haza, szülőföld, szeretet, barátság s annyi más erény lelkesíti a költőt, csak épen a hit, mely világot meggyőző erejével csudákat miivel, és épen az egyház, mely híven ápoló dajkája az emberiség minden nernesb törekvéseinek, — ezek volnának száműzve a költészetnek eszményi köréből? A költő, ki isteni szikrát hordoz keblében, épen annak magasztaláéról feledkeznék-e meg, ki ama szikrát belé oltár? Nem, ily hálátlanság nem tételezhető fel, legkevésbbé pedig azon költőinkről nem, kiket már élethivatásuk is az egyháznak szolgáiúl rendelt és szorosabb kapocs, szent érdek fűz ahhoz közelebb. Azoktól, kik világi téren méltónak tartják a költői babért keresni, méltán várhatja meg egyházunk, hogy áldozataiknak zsengéit az ő oltárára hozzák. S egyházunk már csak szabadabb, szellemibb irányánál fogva is nem méltóbb s alkalmasabb talaja-e az égiek és eszményiek után törő költészetnek ? Valóban megbocsáthatlan mulasztás és szégyenletes vád volna ránk nézve, ha e téren más egyházfelekezetek felülmúlnának bennünket. A katholikus költőnek helyzete épen nem irigyelhető, a kinek ha egyházának ügyeiért lelkesedni akar, majd szervilis módon egyházi főbbjeit, majd a sok észellenes csudát, majd az istenitiszteletnek egészen külsőleges, érzéki alakjait kell lantjára vennie. Emberi csalhatatlanság, Péter-fillér, olvasó, szent skapuláre stb. mi szépet s lelkesítőt foglalhatnak magukban ? S mégis nem egy költő tartotta ezeket lantjára méltónak- Ezzel szemben a prot. egyház, mely már elvében is szabadságot, felvilágosodást hirdet, s kultusza is a lehető legszellemibb, mert Istennek csak lélekben és igazságban való imádását engedi meg; az az egyház, melynek egész múltja ilyen elvekért folytatott nehéz küzdelemben tölt el s ma is azon zászló alatt harczol, melyre a haladás jelszavát irta, bizonyára mégis csak méltóbb tárgyakat fog a költészet számára nyújtani. Azért ha kath. szomszédaink költészete számban és bőségben fölülmúlná is a mienket, de emelkedettség, szellem és igazi költői érték tekintetében nem fogja elérni soha. Költőinken áll, hogy termékenység dolgában se legyen okunk szégyenkezni. S végül az egyházi költők zömének helyzetét tekintve is a prot. egyházat kell a vallásos költészetre nézve kedvezőbb talajnak tartanunk. Nézzük csak, honnan kerülnek ki másutt a vallásos költészetnek legtöbb művelői ? Szerzetesek, barátok és világi papok közül, tehát a zárdák magános czelláiból vagy a rideg, családtalan papi házból, melyeknek lakói előtt ismeretlen a legszentebb életközösség, minden nemes és szép ambicziónak éltető gyökere, a család; oly körből, a hol szigorú, természetellenes rendszabályok nyűgözik le a szabadságot s legfőbb erény a vak engedelmesség. Mint fér meg e környezetben a magasba szárnyaló s szabadon csapongó költői lélek? Megengedjük, hogy zárdák lakói, szerzetesek voltak igen sok szép régi latin hymnusnak szerzői, melyeket a reformátorok a nép nyelvére átültetve, prot. egyházunknak is becses kincseivé tettek, de hogy a szabad, családi élet a költészet virágzására mégis csak kedvezőbb, ezt — úgy hiszem — felesleges volna bővebben bizonyítgatni.
