Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 11. szám - Tárcza
344 Áz így elszórtan jelentkező poétáinknak kellene azonban a serkentés, buzdítás, a jó tanács és irányjelölés, a mint ezt buzgóbb egyházi embereink, rendszerint a jó öregek meg is teszik. Mert hány ember nincsen nálunk, a ki szerénységből, bátortalanságból vagy más, épen nem helyeselhető okokból véka alá rejti tehetségeit. Ezeknek illetékes ajakról jövő bátorító vagy épen dorgáló szóra volna szükségük; kellene oldaluk mellé az ember, ki Őket rejtekhelyükből kiugratná. Ujjal lehetne reá mutatni némelyik egyházi emberünkre, ki már az iskola falai közt is fényes jeleit adta költői tehetségének, s ha azóta is egyszer vagy másszor halljuk, bámuljuk ihletett beszédét, költői nyelvét. De hogy vallásos költészetünk ügyén valamit lendítene, vagy legalább egy-két munkájával az ismeretlenség homályából napvilágra jőne, ezt tőle Inában várjuk, ezért őt hiában kárpátjuk, pedig a siker felől bizonyosak volnánk. Erősebb, nyomósabb szó kellene nekik. Vagy őket is talán csak vallásos költészetünknek élénkebb és általánosabb fellendülése ragadná magával P Hisz a költői érnek hiányáról panaszkodni nekünk protestánsoknak épen nincs okunk. Sokszor oly gazdag és tiszta forrásokból tör az elő, hogy nem csak a tanultak s müveitek osztályában, hanem a nép egyszerű emberében is bámulatkeltő szépségben és üdeségben találjuk fel azt. Csak nem oly rég mutatott be Szász Károly püspök Kis Eerencz naturalista költőtől igazán szép vallásos költői helyeket. S még gyakrabban jelentkezik a költői ér természetesen ott, a hol a természeti tehetséghez a tudomány adta műveltség is járul. Kálmán Farkas elismerő szavai méltán illették meg csak legutóbb is Kádár Imre ref. tanítót, kinek lelkét nem nyűgözte le a terhes napi gond és munka, hanem „Lelki Vigasz“ czimen prot. családi énekes könyvet irt és adott ki, melyet a szakavott biráló az e nemű régebbi jobb termékek mellé soroz. Ezen és ezekhez hasonló jelenségek is azt bizonyítják, hogy nem fövenyre építjük a prot. vallásos költészet jövendő virágzásához fűzött reményünket. Es mindezek nem is pusztán időszerű jelenségek, mert a prot. vallásköltészetnek is van oly gazdag forrása, mely soha ki nem apad, van oly gazdag szellemi tőkéje, mely soha el nem fogy, s ez — az evangeliomi hitbuzgóság. Egyházunk nem tagadhatja meg fényes múltját, mely annyi lángbuzgó vallásos költőnek emlékét hagyta reánk. Ha hirtelenében nem is jő ismét egy újkor, méltó ama régihez, melyben Batizi, Sztárai, Erdősi, Dévai, Szegedi, Skaricza, Bornemisza s annyi más jeleseink egymással vetélkedtek énekbe, dalba önteni szivüknek vallásos ihletét; de bizonynyal a jelenben sem fogják egyházunknak költői tehetséggel megajándékozott tagjai elfeledni, hogy micsoda hatalom és varázserő volt a refor máczió korában épen az egyházi költészet. Luthernek szava nem csak bibliafordítása útján jutott el a nép szivéhez, hanem talán még közvetlenebbül egyházi énekei által, mert hisz a költészet, zene legkönnyebben fér ahhoz. S ismert dolog, mi volt nálunk is az egyházi ének Dévainak vagy Sztárainak ajakán. Az ellenségnek kardja kudarczot vallott, de a reformátorok lantját győzelem koszoruzta. Es ma is, a vallástalanságnak és anyagiasságnak ezen korában, midőn szánakozó gúny kísérője minden felszárnyaló törekvésnek, és vastag hitetlenség zárja el tőlünk az eget és eszményieket, — ma is egyházunknak mindezen veszélyes ellenségeivel szemben, egyik leghatalmasabb és legnemesebb fegyver volna épen a
