Evangélikus Naptár, 1996

A NAGY REFORMÁTOR UTOLSÓ ÉVEI - Dr. Fabiny Tibor: Luther utolsó prédikációja

Reformátorunk keresztelésének helyén, az eislebeni Szent András templomban a Vízkereszt ünnepe utáni vasárnapokon rendszeresen igét hirdetett. Február 14-én — halála előtt négy nappal — ment fel utoljára a szószékre. Alapigéje Máté evangéliuma 11. fejezetének 25—30. verse így hangzott:

Abban az időben ezt a kijelentést tette Jézus:

„Magasztallak, Atyám, menny és Föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen Atyám, mert így láttad jónak. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak

az Atya,

az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok

telketeknek.

Mert az én igám kedves és a terhem könnyű.”

Nagy kincs, hogy igehirdetésének teljes szövege megmaradt az utókor számára. Hiszen nemcsak történészek és teológusok tanulhatnak belőle, hanem a lutheri reformáció iránt érdeklődő híveknek is egyedülálló élmény lehet bepillantani ennek az egész Európa számára új korszakot hozó nagy embernek végső gondolataiba.

A prédikáció vonalvezetése híven tükrözi Luther teológiájának egyik alapvető vonását: a törvény és az evangélium megkülönböztetését. Nem mintha előírásnak tartotta volna, hogy előbb az Ige sziklazúzó pörölyét, majd a kegyelem vigasztaló szavát kell hirdetnie a prédikátornak, az alapigét mégis ebben a sorrendben fejtette ki, éspedig mesteri aktualizálással.

Először arról szólt, miért rejti el az Atya kijelentéseinek titkát sokszor a bölcsek és értelmesek elől, és miért jelenti ki azt a gyermekeknek. Jézus ugyanis ebben az igében azokról beszél, akik nincsenek megelégedve Isten kormányzásával, akik azt hiszik, ők jobban tudnak mindent, mint amit az egyszerű ige mond, akik tehát nem tanítványai, hanem inkább tanítói és preceptorai akarnak lenni az egyedül bölcs Istennek.

Felsorolja Luther Ariust és Pelagiust, az újrakeresztelőket és a szakramentá- riusokat, Münzen és a rajongókat. Mindazokat a történelem múltjából és jelenéből, akik azt hitték, hogy túl gyermeki a jézusi evangélium, ezért ahhoz valamit nekik is hozzá kell tenniök. „Mintha a tojás okosabb akarna lenni a tyúknál...”

A részletes, kemény ítélet azonban még halála előtt is a pápaság intézménye ellen irányult. Hiszen a pápa decretuma az úrvacsora szentségében nem a hit erősítését látja, hanem egy olyan áldozatot, amelyet csak az áldozópapjai mutathatnak be élők és holtak számára. Ilyennek tanítja a miseáldozatot is, mintha egy kereskedő például ennek bemutatása árán lehetne sikeres. A pápa bölcsesége még a keresztségnél is magasabb rendűnek tartja a szerzetes fogadalmát, mintha az egy „új és jobb” keresztség volna, amivel mások üdvösségét is elősegítheti.

36