Evangélikus Naptár, 1996
SZÉPÍRÁSOK - FRIEDRICH LAJOS: Viharban
FRIEDRICH LAJOS: Viharban F idéki város valahol a Dunántúlon. Nem messze a Bakonyiéi és közel a Balatonhoz. Templomok és történelmi emlékek lehelik a múltat, vidám fiatalok és pihenő, sétáló, kiránduló felnőttek ünnepük a jelent. Vasárnap van. Szép, világos, tiszta és kék az ég. A kertes kis házakat sorba ölelgeti a bakonyi szél és ünnepi illattal parfömözi a végtelen, virágos rét. Tiszta utcákon, tiszta ruhájú tömegek hullámzónak a napfényben mosolygó házsorok között. A soktemplomú város közepén, dombra építve ott áll az evangélikus templom. Mindössze egy kis kert választja el a papiaktól. A templom harangja szerényen szólal meg többször is egy-egy vasárnap és így hívogatja azt a párszáz evangélikust az Istennel való találkozásra, akik ott élnek szétszórtan a messze elterülő város házaiban. Nincs nagy hangja a harangnak, mégis mindig megtelik a templom, mintha a széttöredező harangszó hívását továbbvinné a szeretet. Azt mondják ebben a gyülekezetben, hogy még a város peremén is, a kicsi házakban is „hallani” a hívogató harangszót. Persze nagy dolog az, amikor a vasárnapi vágy már kora reggel megnézi az óramutatót. Aztán ünneplőbe öltözötten mindenfelől elindulnak a templom felé. Akik vidéken élnek, tudják, milyen szép közösség, milyen kedves alkalom a „családi találkozó”. Ilyenkor a legidősebb szülők házában az „öreg házban” összejön a család. Terített asztal mellé ülnek a gyermekek és unokák. Testvérek és rokonok. Ki tudja, mi teszi ilyen széppé ezeket a találkozókat. Talán a szülői ház varázsa, egy visszatérő régi bölcsődal, egy szívből jövő, igazán szerető szó, egy jó tanács, vagy éppen az atyai szó bölcsessége, szeretete, jósága. Mindenki szívesen megy ere a családi találkozóra, mindenki jól érzi magát a szeretet terített asztala mellett és mindenkit boldoggá tesz az „öregház” varázsa. jn bben a kisvárosban ilyen az istentisztelet: családi találkozó az öregházban. J-j Mindenki ismeri egymást és mindenkit ismer a Szeretet. És mindenki számára fontos az „atyai szó”. Nem hiányzik az öregház varázsa sem: szeretet várja a belépőt és szeretet kíséri vissza a hazatérőt. Az evangélikus gyülekezet papja is úgy tartozik bele a templom népébe, kis családjába, mint egy családtag. Mint egy valaki a hozzátartozók közül. Ha a templomban van, nem a szószék magasságából prédikál, hanem szívközelségből szólal meg egyszerűen, szeretettel. Ha valaki otthonába lép, az nem egy hivatalban áll meg, hanem már az első percekben úgy érzi, hogy testvérre talált az ismerős rokoni házban. Két kisfia van a papnak, akik a papnéval együtt szintén mindig ott vannak a gyülekezetben, az eggyéforrott családban, amikor a kinyíló Biblia mellett újra meg újra valósággá válik és megismétlődik — a kenyér csodája. 135
