Evangélikus Naptár, 1996
SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon
is fogadtak mellé, aki ételt készített számára és ellátta körülötte az élet dolgait. Róza néni magányát csak a gondozó rövid ottlétei törték meg. És néha egy-egy látogató a faluból. Ritkábban a család is átjött odaátról. A meny és az unokák. De az, akit a legjobban várt, a fiú, nem jöhetett. Róza néni 95 évet élt. Pályája szinte átívelte a századot. Megérte az 1989-es változásokat. Élt még azokban az években, amikor feloldódott a határ szögesdrótja és hazaengedték volna a fiát. De a fiú meghalt. Hirtelen, éppen az ígéret kapujában. Csak egy kicsit kellett volna várnia, és megérhette volna a csodát, a viszontlátás örömét. De a halál irigy volt erre a kegyre, és elvitte őt. Róza néni megkondíttatta a templom harangját, mintha otthon lenne felravatalozva a fia. Mintha itt temetné el, a falusi kicsiny temetőben, az apja mellé. De a fiú máshol alussza örök álmát. A Niagara közelében, egy kanadai temetőben. Hiába kiáltana már, hogy: „Emberek, van-e itt valaki Somogyországból?” — nem válaszolna senki. Pedig biztosan volnának még néhányan. De a halottak nem beszélnek. Az élők gyenge hangját pedig túlharsogja a távoli vízesés robaja. Az unokák azóta felnőttek már. Okos és értelmes emberekké váltak. Értelmükkel és munkájukkal új hazájukat gazdagítják. A dédunokák azonban már nem beszélnek magyarul. A z utolsó családtag halála után Róza néni még élt néhány évet. Hátralevő ide- . jét már csak imádkozással töltötte. Amikor rosszabbul érezte magát az öregség itt-ott megnyilvánuló fájdalmaiban, akkor bement a tiszta szobába és megigazította a temetésre kiválogatott ruháit. Megszámlálta a búcsúzás költségeire összegyűjtött forintjait. Aztán végigsimította az asztal tetején sorbarakott fényképeket. Az unokákról és dédunokákról készített fotókat, melyek ellepték már az időfakította régi térítőt. Csak két régi kép volt kinagyítva. A két fiúról. Az egyikről, aki a messzi Oroszországban nyugszik valahol, a másikról, aki a Niagara vízesést hallgatja az idegen föld hideg börtönében. Aztán elment Róza néni is, Istennek ajánlva lelkét. Temetésén távoli rokonok álltak a ravatalánál, és a gyászszertartás végén a falusi asszonykórus énekelt. Üresen áll a ház. Ajtaja, ablakai zárva. A fényképek az asztal tetején. Ki tépi majd össze őket? Kegyeletből. A vén diófa, melyet János bácsi ültetett a fia születésekor, még áll az udvar szélén. Túlélte mindnyájukat. Eddig a történet. így tűnt el egy kicsiny család a magyarság életéből. „Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit sem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetők elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyülöletök; mind gerjedezésök immár elveszett; és többé semmi részök nincsen semmi dologban, a mely a nap alatt történik.” (Préd 9.7—8). Lenhardtné Bertalan Emma 131
