Evangélikus Naptár, 1996
SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon
vén, gyakran zaklatásoknak is ki volt téve, melyek kivédése néha komolyan veszélyeztette amúgy sem biztos állását. Róza néni sokat látogatta a menyét és az unokákat. Mindaddig, amíg egy Nobel-díjas tudós közvetítésével, családegyesítés címén ki nem engedte őket az akkori hatalom. Mert a fiú az angol nyelv elsajátítása után egészen az egyetemi katedráig ver- gődte fel magát. Házat épített és benne egy szobát magyarosan rendezett be. Később egy elektromos orgonát is vett, mert nagyon szerette a zenét. Legszívesebben Bachot játszott. Olyan színvonalon művelte azt, hogy több templomban is fellépett egy-egy istentiszteleten. Megjárta a vén Európa nagyvárosait és nyári vakációi alatt, amikor a felesége és a gyerekek hazalátogattak Magyarországra, ő a vén kontinens híres templomaiban élte ki orgonáló kedvét. Őt soha nem engedték haza szülőhazájába, mindig csak az osztrák—magyar határig jöhetett el, s a vasfüggönyön túlról álmodhatott a szeretett tájról, ahol született. Róza néni elkísérte fohászaival a repülőgépet, mely átrepítette a kis családot az óceán végtelen vizein, hogy visszaadja őket a fiának. Addig még könnyebb volt elviselni azt a tudatot, hogy egyik gyermeke idegen földben, ismeretlen sírban alussza örök álmát, a másiktól pedig sok ezer kilométer távolság választja el, amíg János bácsival ketten szomorkodhattak a hosszú téli estéken. Vagy örülhettek, ha levelet vagy fényképeket hozott odaátról a posta. De „Mindennek rendelt ideje van” — ahogy a Prédikátor írja, és „ideje van... a meghalásnak is”. Elment János bácsi. Hirtelen és visszahozhatatlanul távozott az élők sorából. Magára hagyva Róza nénit, akin így beteljesedett az írás: „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogy nem az egynek... Mert, ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, aki őt felemelje (Préd 4,9—10). E gyszer látta még a fiát Róza néni. Tizenöt évi vágyódás után sikerült találkozniuk Bécsben. Egy ismerős szállította ki gépkocsijával az akkor már idős asszonyt. Két hetet tölthetett volna el, kettesben a legjobban szeretettel. De Róza nénit elfogta a honvágy az otthoni, düledezőnek induló birodalma után. Nem így gondolta az együttlétet a fiával. Rosszul érezte magát az idegen kőrengetegben. Arra vágyott, hogy valami csoda folytán visszajöjjön a múlt. Eltűnt évek gyermekzsivajára vágyott, a kicsi udvarban szétdobált apró játékokra. Kisebb és nagyobb háziállatokra, a fiaival kergetőző nagy komondorra. Mindarra, ami valamikor gyönyörűséggel töltötte el a szívét. Róza néni akkor elsiratta a múltat, s miközben szerető keze megsimogatta a kedves arcot, és megszorongatta az erős férfikezet, valahogy olyan érzés kerítette a hatalmába, hogy ez az előtte álló felnőtt — bármennyire szerette is — más, mint ahogy azt álmatlan éjszakákon maga elé képzelte. Mondanivalójuk elapadt. Lassanként már csak ismételgették a mondatokat, a családról, a gyerekekről. Az ismeretlen országról, ahol élnek. Ahol 129
