Evangélikus Naptár, 1996

SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon

Eleinte még gyakran érkeztek a tábori lapok a frontról. Aztán egyre ritkábban adott hírt magáról a fiú. Róza néni szentül hitte, hogy gyermekét is ki tudja váltani majd a halál vak verméből, mint ahogy egykor, régen, a férjét is sikerült kiimádkoznia az Isonzo véres hullámaiból.

Elmúlt a tél a somogyi kis faluban, és eljött a tavasz. Elérkezett a húsvét, és Róza néni már régóta hiába várta a postát.

„Elakadt valahol a levél” — bíztatta egymást a két szülő, akik közben egyedül maradtak. Mert a másik fiúkat és elkívánta tőlük a haza. Alig száradt meg a tinta Summa cum laude-val megszerzett diplomáján, őt is beszippantotta a hadsereg. A húsvétot csendes magányban töltötte a házaspár. Soha ennyire nem várták még a más időkben oly nagyon óhajtott, pihenést ígérő ünnepnapok végét. A hétköznapokat szerették már régóta. Az egyszerű hétfőket és keddeket, és végig a napokat, egészen szombatig. Mert ezek hozták időnként a megnyugvás perceit, amikor a postást várhatták. Amikor megérkezett a távolból küldött tábori levél. „Tudatom kedves szüleimmel, hogy egészséges vagyok...”

Ilyenkor megkönnyebült a szív. Újra megjött az éjszakai csendes álom. Fiúk írását százszor elolvasva, boldogan feküdtek le az édes pihenés ígéretében. És nyugodtak voltak, legalábbis azon az éjen. Aztán, ahogy teltek a napok, és ismét a hallgatás mélysége borult rájuk, a hetek vésztjósló múlásában már nem tudták lecsendesíteni rettegő lelkűket a fiú agyonolvasott, utolsó kedves sorai sem. Mert olyan régen írta már. Azóta vajon él-e még?

Aztán az egyik nap megérkezett a levél. Az anya szíve beleremegett, amikor átvette a postástól a gyanúsan ismeretlen küldeményt. Nem a tanító-fia írását látta rajta. Hivatalos értesítés volt. A Vöröskereszttől jött. Arról tudatta a családot, hogy a kisebbik fiúk 1943 februárjában hősi halált halt.

Sokáig nem kaptak semmi hírt. Róza néni imái egyre sűrűbben szálltak az Ég felé. Jani bácsi, életében már sokadszor, olvasni kezdte újra a Bibliát.

Remegve tépték ki egymás kezéből a rettenetét közlő papirost. Szemük elhomályosult, fejükből kiszállt a vér. Elolvasták egyszer, kétszer. Nem akarták elhinni, ami benne volt. Aztán felszakadt belőlük a fájdalom. Elindult a szívük közepéből, és a vér lüktető sodrásában átjárta egész testüket. És sírtak, egyre csak sírtak. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, mint két kőszobor. Abból lehetett csak tudni, hogy élő emberek, hogy a szemükből kiapadhatatlanul patakzott a könny.

Azon az estén nem tudtak lefeküdni. Érintetlen maradt a dagadó dunyha az ágyak tetején. Róza néni nem mondta el a Miatyánkot. Jani bácsi nem folytatta a Bibliaolvasást. Csak ültek a konyhaasztal mellett. Fejüket időnként az asztal lapjára hajtották, és amikor a szemükből elfogyott a nedvesség, könny nélkül sírtak tovább. Róza néni hajában akkor éjjel megsokasodtak az ezüstösen csillogó, fehér szálak, Jani bácsi pedig hirtelen megöregedett. Szép barna haja, magyarosan pedrett bajusza szemmelláthatóan deresedni kezdett és attól a naptól kezdve a faluban már csak János bácsinak szólították az emberek.

126