Evangélikus Naptár, 1996
SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon
H etek teltek el a gyász vigasztalhatatlanságában, míg az apa újra kezébe tudta venni a Bibliát. Azt is csak azért tette, hogy még egyszer átolvasson egy történetet benne. Azt a részt, amikor Jóbnak hírül viszik gyermekei halálát. Újra átfutotta a sorokat. „Akkor felkele Jób, megszaggatá köntösét, megberetválá a fejét és a földre esék és leborula. És monda: ...Azúr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve.” De Jani bácsi tekintete hiába horgonyzott le az idézett sorokon. Lelke berzenkedett még az ilyenfajta belenyugvástól. Mert más olvasni a történetet, és más átélni a csapást. „Szentnek kell lennie annak, aki a gyermeke elvesztését ilyen megadással tudja elviselni” — mondogatta a feleségének. De tudták, hogy ők nem szentek, csak gyarló emberek. Tőlük a Mindenható nem kívánhat lelki békét. Legfeljebb adhat nekik. Kegyelemből. A nagyobbik fiú többre vágyott. Egyetemi diplomát szerzett. S bár kedvenc költője Homérosz volt, és szerette az irodalmat, mégis a műszaki tudományok szolgálatába szegődött. Építészmérnök lett. így a kedvenc hőséről, a gyorseszű és leleményes Odüsszeuszról szóló történetek csupán lelkének felvidítására szolgáltak élete nehezebb szakaszaiban. Mert ő is rossz korban született szegény, akár az öccse. Igazából nem volt közöttük nagy korkülönbség. Csupán másfél évvel előzte meg testvérét. Amíg a budapesti Műegyetem lépcsőit koptatta, szerény albérleti szobában húzta meg magát, még két, hozzá hasonlóan szegény évfolyamtársával. Alig verekedte át magát, szűkös körülmények között és sok éhezés mellett a végtelennek tűnő egyetemi vizsgákon, máris a háború kellős közepében találta magát. Annyi ideje maradt még, hogy elvegyen egy polgári családból származó fiatal tanárnőt. Pályaválasztásával és házasságával Róza nénit végleg megfosztotta régi álmától, attól, hogy legalább az egyik fia a közelében maradjon. A fiatal pár egy távolabbi vidéki városba költözött, ahol a feleség tanított, a férj pedig szép épületek létrejöttéhez járult hozzá munkájával. Szolgálati lakást kaptak és boldogan élhettek volna, mint a mesék szerencsésebb hősei. De az asszonyka hamarosan egyedül maradt, mivel a férjét, néhány hetes házasélet után behívták katonának. Először az orosz fronton szolgált, mint páncélos hadapród. Majd tiszt lett, és ahogy húzódott vissza a frontvonal, csapatával egészen Székesfehérvárig jutott el. Ott a harcokban minden felettese hősi halált halt, és volt idő, amikor neki kellett irányítani a város védelmét. Aztán fogságba esett. Róza néni semmit nem tudott a nagyobbik fiáról. Jobban mondva az egyetlen fiáról, mivel a kisebbiket akkorra már elnyelte a nagy orosz puszta. Az anya továbbra is az imádság erejében bízott, és a nap minden órájában zaklatta az Eget, hogy legalább ettől az egyetlen reménységüktől ne fossza meg őket. Közben a fiú hadifogságba esett és Romániába szállították, sok szerencsétlen magyar fiatallal együtt. Amikor a Fekete-tenger partján hajóra akarták őket átrakni, a fiút elfogta az édes somogyi anyaföld utáni féktelen, vak vágyakozás. 127
