Evangélikus Naptár, 1996

SZÉPÍRÁSOK - Egy család regénye a huszadik századi Magyarországon

H etek teltek el a gyász vigasztalhatatlanságában, míg az apa újra kezébe tudta venni a Bibliát. Azt is csak azért tette, hogy még egyszer átolvasson egy történetet benne. Azt a részt, amikor Jóbnak hírül viszik gyermekei halálát. Újra átfutotta a sorokat. „Akkor felkele Jób, megszaggatá köntösét, megberetválá a fejét és a földre esék és leborula. És monda: ...Azúr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve.” De Jani bácsi tekintete hiába horgonyzott le az idézett sorokon. Lelke berzen­kedett még az ilyenfajta belenyugvástól. Mert más olvasni a történetet, és más átélni a csapást. „Szentnek kell lennie annak, aki a gyermeke elvesztését ilyen megadással tudja elviselni” — mondogatta a feleségének. De tudták, hogy ők nem szentek, csak gyarló emberek. Tőlük a Mindenható nem kívánhat lelki békét. Legfeljebb adhat nekik. Kegyelemből. A nagyobbik fiú többre vágyott. Egyetemi diplomát szerzett. S bár kedvenc költője Homérosz volt, és szerette az irodalmat, mégis a műszaki tudományok szolgálatába szegődött. Építészmérnök lett. így a kedvenc hőséről, a gyorseszű és leleményes Odüsszeuszról szóló történetek csupán lelkének felvidítására szolgál­tak élete nehezebb szakaszaiban. Mert ő is rossz korban született szegény, akár az öccse. Igazából nem volt kö­zöttük nagy korkülönbség. Csupán másfél évvel előzte meg testvérét. Amíg a budapesti Műegyetem lépcsőit koptatta, szerény albérleti szobában húzta meg magát, még két, hozzá hasonlóan szegény évfolyamtársával. Alig verekedte át ma­gát, szűkös körülmények között és sok éhezés mellett a végtelennek tűnő egyetemi vizsgákon, máris a háború kellős közepében találta magát. Annyi ideje maradt még, hogy elvegyen egy polgári családból származó fiatal tanárnőt. Pályaválasztásával és házasságával Róza nénit végleg megfosztotta régi álmá­tól, attól, hogy legalább az egyik fia a közelében maradjon. A fiatal pár egy távo­labbi vidéki városba költözött, ahol a feleség tanított, a férj pedig szép épületek létrejöttéhez járult hozzá munkájával. Szolgálati lakást kaptak és boldogan élhet­tek volna, mint a mesék szerencsésebb hősei. De az asszonyka hamarosan egyedül maradt, mivel a férjét, néhány hetes házasélet után behívták katonának. Először az orosz fronton szolgált, mint páncélos hadapród. Majd tiszt lett, és ahogy húzó­dott vissza a frontvonal, csapatával egészen Székesfehérvárig jutott el. Ott a har­cokban minden felettese hősi halált halt, és volt idő, amikor neki kellett irányítani a város védelmét. Aztán fogságba esett. Róza néni semmit nem tudott a nagyob­bik fiáról. Jobban mondva az egyetlen fiáról, mivel a kisebbiket akkorra már el­nyelte a nagy orosz puszta. Az anya továbbra is az imádság erejében bízott, és a nap minden órájában zaklatta az Eget, hogy legalább ettől az egyetlen reménysé­güktől ne fossza meg őket. Közben a fiú hadifogságba esett és Romániába szállították, sok szerencsétlen magyar fiatallal együtt. Amikor a Fekete-tenger partján hajóra akarták őket át­rakni, a fiút elfogta az édes somogyi anyaföld utáni féktelen, vak vágyakozás. 127

Next

/
Thumbnails
Contents