Evangélikus Naptár, 1996

SZÉPÍRÁSOK - Amiről a régi jegyzetek beszélnek

lem. A magyar irodalommal Jókai „Az aranyember” című regénye norvég fordításában találkozott először. Tizenhét éves volt, amikor elhatározta, hogy a finnugor nyelveknek és az irodalomnak lesz tanára, népszerűsítője. A heidelbergi egyetemen találkozott és barátkozott össze Szegedy-Masszák Aladárral és Vargha Györggyel, akik a nyelvi különlegességeken kívül népdalokra is tanították. Az együtténeklés még közelebb hozta nyelvünkhöz úgy, hogy később is kereste a magyar lányok, fiúk társaságát, pl. Grenoble-i ösztöndíjas korában is. Az igazi nyelvi próba, megmérettetés 1934-ben történt, amikor Oslóból egyenesen Budapestre kerékpározott: falvakban tájékozódni, vásárolni és kérdésekre felelni! Későbbi látogatásai alkalmával az egész országot bejárta, hallgatója volt a debreceni nyári egyetemnek is... így lett népünk lelkes barátja, irodalmunk ismertetője, népszerűsítője.

Mindezt szép, tiszta magyar nyelven, személyesen mondta el nekem Albert Lange Fliflet professzor, amikor 1977. május 12-én a Pen Club meghívott előadója volt. A bergeni evangélikus lelkész fia akkoriban fordította norvég nyelvre Madách Imre müvét, „Az ember tragédiájá”-t. A nagy érdeklődéssel hallgatott előadás után megkértem, ha lesz utazása előtt még egy kis ideje, beszélgessünk műfordítói munkásságáról, életéről. „Holnap reggel 8.30 órakor beszélgethetünk, mert este már utazom” — volt a határozott, kedves válasz. Másfélórás beszélgetést őriz a magnószalag.

Műfordító, költő, nyelvész, pedagógus — és nagyon kedves interjúalany Albert Lange Fliflet. Nem kellett sok kérdést feltenni, beszélt folyamatosan:

— Madách Az ember tragédiája című műve már a háború előtt érdekelt, de csak 5-6 éve kezdtem foglalkozni vele (1972—73-ban), talán egy ismeretlen angyal, egy madácsi szellem adta az ideát. Mellékmunkaként készítettem, de közben kiderült, hogy nagy érdeklődés van iránta, bizonyos színházilag tájékozott körben. Az ottaniak kértek előzőleg két előadásra. Mikor láttam, hogy kivülről kezdődik az érdeklődés — gondoltam —, jelentkezik a hatása annak az érzésnek, ami Madách művéből árad. Formában is igyekeztem a fordításban hű lenni az eredetihez. Madách zseni volt. Fordítási nehézség? Hogy nem vagyok magyar, nem tudok eléggé magyarul(l), hogy mindent, a legfinomabb árnyalatban fordíthassak. Szótárakat használok, vannak magyar ismerőseim, őket kérdezem. Marad egy bizonyos állandó nehézség, hogy a mi nyelvünk inkább analitikus, ez szintetikus. Az is először nehéz, belehelyezni abba a helybe a gondolatot.

— Mit jelent professzor úrnak norvég verset magyarra fordítani?

— Ha az ember 19. századi verset fordít skandinávból magyarra, önkéntelenül is arra jutok: esetleg aranyjánosi vagy vörösmartis fordítást választok. Nem arra gondolok, hogy tudatosan tanulmányozom Arany Jánost, de az emberben felszívódik a költészete, benne él. Nekem az a fontos, hogy meglehetősen hűségesen, a mostani egyszerű kifejezések módján adjam át. A saját nemzeti költészetükből, annak formakincséből tanulok.

— Nem volt sok irracionalitás abban, ahogy a magyar nyelvhez közeledett fordításában?

122