Evangélikus Naptár, 1994

VERSEK,ELBESZÉLÉSEK

bibliafordításokat, Luther értelmezését, s még mindig elégedetlenek. Igazuk van ? Igazuk van!

Egyszavas igehirdetés! Van ilyen? Készülés nélkül?

Szeretném megvédeni az öreg Simont, s hitelesíteni a történetet. Az ő egyszavas igehirdetését hosszú előkészület előzte meg. — Hite és az egész élete.

SÁGHY JENŐ

Nyári napon

A kora délutáni júliusi nap elárasztotta fényével és hőségével a ravatalozó előtt terpeszkedő tágas térséget, melyet sötétlő embergyűrű fogott keretbe. A tér közepén koporsó állt. Fölötte koszorúk piramisa, mellette — feketén, gyászosan — a hozzátartozók csoportja.

Az embergyűrű résnyire megnyílt — átengedve a lelkész, kántor, funerátor alkotta kicsiny csapatot — majd ismét egybefolyt.

Megzendült az ének.

— Istenfélők, mily boldogok vagytok,

Kik meghalván, Istennel vigadtok. . .

Előkerültek a zsebkendők. Sokan — főleg asszonyok — máris szipogni I kezdtek.

A ravatal mellett álló fiatal férfi lassan felemelte fejét és tétován körülhor- dozta fátyolos tekintetét az egybegyűlt sokaságon.

— Lám csak, ők is úgy éreznek, mint én. Nem tartják örömnek a meghalást és az Istennel való együttvigadást. Nem örülnek, inkább sírnak.

— Örülni?! Most?! — Jobbkezét mellette álló tízéves kisfia vállára tette, napégette balját hatéves kisleánya aranyszőke hajára nehezítette. — Örültünk mi sokat, együtt édesanyátokkal, négyesben. S mennyit örültünk volna még. De most már csak hárman vagyunk. Vége az örömnek. Örökre.

A lelkész hangja hallatszott.

— A mélységből kiáltok hozzád, Uram. . .

— Ez az. A mélységből, ahová jutottam, ahol vagyok, ahonnan kijutnom, semmi remény.

Még hallotta, amint a lelkész felolvasta temetési beszédének textusát a Római levélből.

— Sem halál, sem élet nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.

Ezt még hallotta, aztán megrohanták az emlékek. Az emlékek, amelyek közül némelyek, ha önmagukban szépek voltak is, itt a koporsó mellett mindmind éles, hegyes szuronyokká váltak, gyötrelmes sebeket ejtve szegény szívén.

119