Evangélikus Naptár, 1994
VERSEK,ELBESZÉLÉSEK
- Milyen boldogok is voltak. S nemcsak a házasságkötésük utáni hetekben, hónapokban, hanem később is. Boldogságukat nem zavarta, inkább növelte a gyermekek — előbb a fiú, majd évekkel később a kislány — megjelenése. Anyagiakban sem éreztek hiányt. Mindketten szorgalmasan dolgoztak, a szülök támogatásával családi házat építettek s azt szépen berendezték. Két éve autót vásároltak s még féléve sincs, hogy felesége is megszerezte a vezetői engedélyt. Boldogok voltak, indokolt jóreménységgel tekintettek gyermekeik jövendője felé és érezték, hogy szereti őket az Isten. Igen, érezték, akkor, de nem most. Felesége már nem érez semmit; ő és a két gyerek még érez, de bár ne érezne, mert csak azt érzik, hogy valami szörnyű méltánytalanság, iszonyú kegyetlenség az, ami a feleséggel, az édesanyával, ővelük történt. Hogyne. Élnek, éldegélnek szépen, csendesen, boldogan, aztán három nappal ezelőtt, ebéd után felesége — amit eddig soha nem tett - rosszullétről panaszkodott. Lefektette feleségét és mivel a rosszullét nem szűnt meg, hanem súlyosodon, kerékpárját előrántva orvosért futott. Ar körzeti orvos megvizsgálta a fiatalasszonyt és nyomban kórházba utalta. Ó másnap reggel Trabantjával beszaladt a járási kórházba, hogy megtudakolja felesége állapotát. Már nem láthatta. A fiatalasszony már halott volt. Szívinfarktus! Nem akarta elhinni. Olyan volt és olyan most is az egész, mint egy rossz álom. Am ebből az álomból nincsen ébredés, vagy ha van, az még rosszabb, mint az álom. Hihetetlen! Ezt engedte történni Isten. Hány olyan ember van, aki régesrég megérett már a halálra és még mindig él, teherként, mások nyakán. Hány olyan asszony van a fiatalabbak között is, aki rossztermészetű, pletykás, bajkeverő, vagy éppen rosszerkölcsű, szóval, akikért, mint mondani szokták, talán nem is lenne olyan nagy kár s lám, azok élnek, az ö értelmes, dolgos, szelíd, jóravaló feleségének pedig koporsóba kellett feküdnie. Mit vétettek ők az Isten ellen, hogy ilyen iszonyú büntetéssel sújtotta őket? Miért fordult el tőlük, miért hagyta őket magukra, lett ellenségükké?- Még hogy nem válszthat el minket Isten szeretetétől semmi. Az élet talán nem, de a koporsó, a halál, az igen. Mégpedig alaposan és végérvényesen. — Már megint Isten szeretetét emlegeti a pap. Hogy az olyan bizonyos, mint a halál. Halál bizonyítja, Jézus Krisztus halála. Dehát ez képtelenség. Vagy mégsem? Valóban igaz lenne, hogy Isten szeret, annyira szeret, hogy egyszülöttjét, önmagát halálba adta értünk? Megjárta értünk a kínnak, gyalázatnak, végső kudarcnak ezt az útját, feneketlen mélységbe hullott alá, hogy kihozzon bennünket onnan?. . . A nyári nap melegen hintette sugarait a földre, emlékeztetve az örök napra, Jézus Krisztusra, aki szeretetének szelíd fényével bearanyozta a koporsót, a felette virító koszorúkat, a mellette álló embereket és földöntúli ragyogásba vonta a párját veszített fiatal férj arcát, a két elárvult gyermek sötétfürtű s világosszőke fejecskéjét. A temetési menet elindult a ravatalozó elöl és a sötéten tátongó sírgödörhöz kanyarodott. Ujjongva szárnyalt az ének. Győzelmet vettél, ó, Feltámadott. .. Az apa kézenfogta gyermekeit. — Nincs más út, mint hinni. Hinni — gyermeki hittel — a Feltámadott halál feletti győzelmében. . . Dörögnek a hantok a koporsó fedelén, de nem azt dörgik: örökre, örökre, hanem sírok kőtömbjeinek elmozdulását, koporsók 120
