Evangélikus Naptár, 1994
VERSEK,ELBESZÉLÉSEK
fejem, amikor másfél évesen a Juhász utcában kiestem a konyhaablakból az utcára. Igen jól csinálta, mert bár a hegek megmaradtak, legénykoromban azokat a lányok mindig megsimogatták, hogy milyen érdekes. Aztán a konyhán ö gipszelte be a törött lábam, amikor abba beletalpalt a másik csapat félmázsás centere. Ez volt a legjobb betegségem, mert az orvos azt mondta anyámnak, hogy a cukros befőtt segíti a csontképzödést. Ezen okok következtében Simon doktor számomra valami különleges, másokhoz alig hasonlítható emberré lett, pedig azoktól alig különbözött. Igaz, a ruhája tisztább és vasaltabb volt a megszokottnál, mi csak vasárnap jártunk így. A szemüvege furcsán csillogott, s mindig azt hittem, hogy aranyból van a kerete. Jó időben nem hordott kalapot, s a helyi barnafejű tótok közt feltűnő sárga haja a megtévesztésig aránylóit. így hát gondolataimban a hallott mesék királyaival, a váratlanul megjelenő bölcs manókkal, soha nem ismert varázslókkal, mikulásokkal rokonítottam. Simon doktor titkát akkor fejtettem meg, amikor az elemibe kerültem, s megtanultuk Jézus tanítványainak neveit. Mert íme, — ott volt Simon! Simon, aki gyógyít, aki segít, aki vigasztal, és megtámaszt minden gyengét. Az öreg doktornak nem szóltam semmit, de ha találkoztunk, ránevettem: — tudom, öreg, hogy ki vagy! Eltelt negyven esztendő. Én elkerültem az ország másik végébe, szüleim maradtak a poros alföldi nagyközségben Simon doktorral együtt. Évente egyszer mentünk haza a gyerekekkel. Azon az utolsó nyáron apám még erős volt, s úszni tanította az unokáit a Kőrösben. Ezért lepett meg, amikor egy kora őszi napon az O-templom másodlelkésze telefonált: — gyere haza apádhoz! — Miért? Beteg? — Nem, de jobb, ha itthon vagy. Azonnal vonatra ültem, de még így is másnap hajnal lett, mire megérkeztem. A régen szabóműhelynek használt szobában feküdt az apám. Faágyban, szalmazsákon. Nagyon csendesen lélegzett, alig lehetett hallani. Szeme a semmibe nézett. Nem ismert meg. — Fáj valami, apuska? — Nem. — Kell valami, apuska? Tea? Kis leves? Gyengén nemet intett. Leültem. Anyám nem szólt, fáradt volt és kialvatlan. Egy hete tart már a virrasztás. Özvegy nagynéném, aki segíteni jött át ezekben a nehéz napokban, tótul mondta, hogy anyám ne értse: — elküldtem a Simonért. A kelő nap már megizzasztotta a bepárásodott ablakszemeket, megmozdultakű fázós legyek is, amikor az öreg Simon benyitott. Éppen olyan volt, mint negyven évvel ezelőtt. Még a szemüvege sem karcolódott meg, nem oxidálódott az aranykeret, ruházata tiszta és vasalt. Lehet, 117
