Evangélikus Naptár, 1994

VERSEK,ELBESZÉLÉSEK

A Mester az asszony felé fordult, és megsimogatta fejét.

— Nem vagy messze Isten Országától, leányom.

— Mindent odaadok érte — felelte sírva az asszony.

A Mester felkapta fejét. Ránézett az előtte térdelőre, mintegy kutatva, hogy minden-e a minden. Egy kis ideig elgondolkodva nézett maga elé, aztán eszébe jutott a próbakérdés.

— Édes lányom, Isten dicsőségére, odaadásod megmutatására egy szolgálatot kérek tőled. Hadd örvendjenek Isten angyalai alázatosságodnak.

— Teljesítem, Uram.

— Vidd el istenáldotta művészetedet más emberekhez. Hagyd el a főváros csillogó színpadjait, és szerződj le egy-két évre vidékre. Haddjusson el egy hívő művész bizonyságtétele a mennyei boldogságról, a falvak és városkák egyszerű népéhez. Hidd meg, e lemondásod az Urba vetett teljes bizodalmád mennyei kincseivel fog megörvendeztetni.

Az asszony felállt a térdelésből, és most magasabb lett a Mesternél. Kendőzetlen arca elsápadt.

— Én vidékre? Ezt kívánnád tőlem, Uram?! Az lehetetlen. Az én közönségem itt van a fővárosban. Tavaly nagydíjat kaptam. Százak jönnek esténként csak énmiattam a színházba. Itt a baráti köröm is. Ilyen fodrászom és szabóm seholsem lenne. Nélkülük fél ember vagyok.

Észre sem vette, hogy hangja már hangosabb az illendőnél.

— Vidékre ?! Hiszen két év alatt elfelejtenek, és más lép a helyembe. Nekem ott a fővárosban kell maradnom.

ÚgyJelindult, hogy arca is piros lett.

— En csak a főváros kulturált közönsége előtt tudom kifejteni művészetemet. Ezt nem akarhatja az Isten, ez csak a te szeszélyed, Mester. Kegyetlen kívánság, hogy én eltemessem magam vidéken.

A Mester meglepődve nézett az asszonyra.

— Én azt hittem lányom, hogy mindennél jobban szereted az Urat, és lám mégis van egy fogyatkozásod. Ajánld fel sikerélményeidet alázatosan néhány évre az Úr szolgálatára, és járj egy ideig a kevesebb dicsőség útján. Vidéken most nagyobb szolgálatot végezhetsz, több ember előtt szolgálhatod a színpadon Uradat. Nem kellett volna felajánlanod életedet az Úr követésére, de ha megtetted, fogadd el általam az Úr küldő szavát.

Az asszony mezítlábasán belépett a körömcipőkbe, és szó nélkül elindult a folyó inneni partján felfelé. A tanítvány utánaszaladt, a betétkönyvet az asszony kezébe nyomta. De mintha fejbecsapták volna, úgy érte az asszony halk szitkozódása.

— Bolond. . . eszelős,. . . hogy én menjek le. . . örült. . .

Leverten tért vissza a tanítvány. A Mester mozdulatlan arccal nézte a vizet. Csak nagysokára szólalt meg.

— Könnyebb a tevének átpréselödnie a tűfoknyi keskeny éjszakai várkiskapun, mint azoknak bejutni az Isten Országába, akik a maguk dicsőségéről nem tudnak lemondani az Úrért.

— Dehát kicsoda üdvözülhet akkor? — kérdezte a tanítvány — , hiszen úgy látszik, minden embernek van valami gyengéje, amiről magától sohasem tud lemondani. De választ nem kapott. Akkor vette észre, hogy a Mester az asszony után néz, és kezét imádságra emelte.

114