Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
— Nem is portugálul! Annyit tesz: „Kicsi fiú vagyok én. . — Értelek... Nézd, Jóskám, én otthon, Csabán önképzőköri titkár voltam, meg... — Meg koszorús költő, tudom, Zana Palcsi elmondta, hogy te vagy diáknéven a „Múzsa”, ünnepélyek szónoka meg szavalója, Körös-parti trubadúr. . . Dehát ez, mostmár, pajtikám, mit sem ér, itt rádhúzzák a vizeslepedőt, letörik a szarvad.. . — Én sohasem hordtam magasan az orrmányomat, s az eddig megismert felsőbbévesek: Leskó Béla, Sólyom Karcsi, Kis-Veczán, Hernádi Tibsi meg te. .. A fejem egyikőtök sem akarja leharapni! — Hát persze, hogy nem! Az Ifjúsági Kör vezetője, Petrik Janó is rendes fiú, meglátod. Szóval: mi is itt vagyunk, baglyom, dehát nem Petrik vagy én foglak kollokváltatni a Zsoltárokból, hanem Dages! — S mintha csak ragadványneve elhangzására várt volna: a pöfögő mozdony közelében fürgén huppant a földre egy acélszürke ruhás, kopasz emberke s energikusan intett a mögötte szuszugó, a vonatlépcsőről lefelé igyekvő, hatalmasra-nőtt elsőévesnek: — Csák száporán, édes fiám, szedd á lábád! S tótos-palócos szavai parancsolón pattogtak tovább. — Jóská! — kurjantott a mellettünk tüsténkedő kollégiumi házimindenesre. — Ide ázt á tárgoncát, száporán! Páttánj, fiám! A teológus otthon viceházmestere villámgyorsan kapkodta ki a vonatlépcsőn lefelé tolongó, zsákokat, tömött cekkereket cipelő „baglyok” kezéből a terhet, s ügyesen rakta púpozottra a négykerekű targoncát. Takarosra sikeredett csomag-kazlat próbált összemesterkedni. — Ami nem fér: kézbe visszük, édes fiáim, s per pede — rendelkezett a tömzsi emberke, „Dages”. — TöfT-töfT! — rikkantotta el magát az elöl haladó, mázsás elsőéves, s vigyori cipóképét felém fordította, miközben félkézzel egy krumplis zsákot dobott a vállára, akár egy pelyhet. — Riesz Gyurka vagyok — állt meg pillanatra, szabad bal kezét felém nyújtva. — Haladj, Bődön, mert elütlek! - kiáltotta a háta mögött egy aprócska, nagysze- mü, igazán bagolyarcú „bagoly”. Nehezen tudta volna akár félremozdítani is a „Bödön”-nek szólított hústornyot, nemhogy félreütni.. — Ne szájalj, „Pisili”, mert lepisillek — nevetett nagyot Bődön. Dages egyáltalán nem lepődött meg a nem éppen épületes hangvételű vitán, inkább tovább nógatta a jónépet: — Szaporán, fiáim, mert még vácsorázni is kell! Hát te, Jóská fiám? Nem segítesz á kollégáknák? — fordult Fogarasihoz. — József Árpád zsebrevágott kézzel szemlélte a baglyok bevonulását, s vállat vont. — Randevúm van, professzor úr, a Gyöngyvirágban. Csak a kollekcióra voltam kíváncsi. Dages szeme elszúrósodott. — Hát te ott folytátod, ahol távály ábbáhágytád!? A Sátán prókátorá márádtál?! „Megutál téged, gúnyt üz belőled Sionnák szűz leányá”, édes fiám! — Ugyan már, professzor úr! — válaszolta mosolyogva, s nagy megrökönyödésemre virtusos-fölényesen József Árpád — „így szól az Úr: nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen”. — Hát éppen ez áz! Megtértél-e már, édes fiám?! 8' 115
