Evangélikus Naptár, 1993

ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK

müintézetünkbe behoztak néhány évi bentlakásra egy nógrádi magyart, aki a szput- nyikról való italbolti vita hevében igaztalan és meggondolatlan kijelentésre ragadtatta magát.

— Tetűjük van ezeknek, nem szputnyikjuk.

Ezeknek, vagyis a Szovjetuniónak.

Emberünknek szerencséje volt. Hasonló, ráadásul színigaz becsmérlő szavakért pár évvel korábban nem egy-két éves „mátrai üdülést”, hanem „teljes gyógyulást” kaphatott volna (a halálra célzó népi szólás: „meggyógyít majd a fekete föld” értelmében).

Az „ezek” szócska nagy karriert futott be a szovjet zsarnokság alá vetett Magyarországon. Az elhatárolódást fejezte ki. Mi és „ezek”. Az „ezek” nem mi; cselekedeteikben mi részesek nem vagyunk. „Ezek”: a rendszer, a vonal, az elvtársak.

Egyébként e megkülönböztető, többes számú mutató névmás a széthulló rendszerrel együtt sírba hullt, de aztán, más tartalommal, feltámadt újra. Most már nem az oroszokat, elvtársakat, hanem azoknak az összességét jelöli, akiket Ady egyik versének címe köt egybe: „Mi urunk: a Pénz” — A Pénz, amelyről a Szentírás által „korlátolt elméjű társaságunk” (káeté tehát és nem káefté) azt tartja, hogy annak szeretete, istenként imádása, szolgálata a gyökere minden rossznak (lTim 6,10).

Internáló táborból megyei börtönbe kerültem. Amikor reggeli sétánk alkalmával a bennünket géppisztollyal ellenőrző „felügyelő úr” ablaka alá értem, ősz fejemet megpillantva, az elfogyasztott kisüsti hatására elégedetten nyugtázta hatalmi övezetében való felbukkanásomat:

— Megjött öregapánk.

Korán megőszültem és sokaknak fel is tűnt a fiatal arc, fehér haj ellentéte. Még a személyi kultusz idején vonaton utaztam s öltözékem (Raffay-féle, zsinóros, papi civil) semmi kétséget nem hagyott világnézeti hovatartozásom tekintetében. Észrevettem, hogy a velem szemben ülő középkorú férfi hosszan bámul rám. Aztán óvatosan u körülnézett s hozzám közel hajolva megkérdezte:

— Magát „ezek” őszítették meg, ugye?!

Mondanom sem kell, hogy az „ezek”, itt félreérthetetlenül az elvtársakat jelentette.

Pártunk és kormányunk humanizmusa megyei börtön után országosba is eljuttatott, Márianosztrára. A felvételt intéző törzsőrmester, amikor megtudta, hogy a legújabb szerzeménye evangélikus lelkész, kifejezte megkönnyebbülését.

— Hálaistennek. Látom, nemcsak a mi papjaink tévedtek meg.

Máskor így közölte az érkezőkkel vallási jólértesültségét:

— Ugye tudják, hogy ez egy kegyhely. — Piszokegyhely.

S jóindulatúan hozzátette:

— No, menjenek csak föl a harmadik emeletre. Ott majd közelebb lesznek a jóistenhez.

Reggeli tornát végeztünk a hegyek közé zárt „kegyhely” udvarán, őrtornyok, géppisztolyok gyűrűjében. Megérintett a hely történelmi hangulata és játszottam az eszemet, miféle elkorcsosult utódai vagyunk mi az épület hajdani lakóinak, a magyar pálos szerzeteseknek. Az ő erejükből arra is futotta, hogy a mohácsi csata után fegyvert ragadva megvédjék Visegrádot a pogány töröktől, mi pedig engedelmes birkák módjára zsúfolódunk az ő egykori kolostorukban.

Szabadon csapongó gondolataim szárnyalásának vezényszó vetett véget.

— Derékkörzés!

Csináltuk, odaadóan. Hajladoztunk előre, oldalt, hátra és körben vissza.

124