Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
így várták hát az eseményeket. Voltak napok, hogy órák hosszat az udvaron ásott bunkerekben tartózkodtak, mert lőttek nagyon, s repülőről. Olykor távoli géppuskázás is hallatszott. ”xEgy szép napon aztán — úgy kora délután — lementek a bunkerbe magyarul, s pár óra múlva feljöttek oroszul. Váratlanul kihúzódtak a németek, s mire feljöttek a nyirkosán hideg földodúból, a „bunkerből”, orosz katonák jártak géppisztolyt szegezve az utcán. Fele sem volt tréfa, de azért a nap épp úgy ment le Kociháék tanyája mögött a Tisza irányában, mint azelőtt. Azon az éjszakán nem igen volt lefekvés a faluban. Csak úgy ruhástól húzódtak meg az ágyakon. Kálmán atya a könyvei között bóbiskolt, s próbált olvasni, de gondolatai elkalandoztak az álom s a valóság határmezsgyéjén. Átfutott benne sürítve és émelyítőn mindaz, ami akarva-akaratlan fülébe jutott a náci propaganda nyomán. Közben lekoppant a feje, s reggelre nem tudta, hogy álmodta-e a szörnyűségeket, vagy ébren gondolta végig újságcikkek leírását. Arra riadt fel, hogy egy gyerek beszaladt hozzá: — Tisztelend’ úr! Tisztelend’ úr! Toldosékat az éjjel kiirtották az oroszok! — Tán csak nem, te! — Bizony igen! Tessék gyorsan gyónni! Hát ez nem volt álom. A Toldos házaspár, az egyetemista nagyfiú s a két szép eladó leány golyótól találva holtan hevertek a lakásban. Sohasem derült ki, hogy miért végeztek velük. Mondják, hogy a rádiót nézték titkos leadónak, amit a mérnöknek készülő Gáspár fiú eszkábált össze, s ezért volt a vérengzés. Mások a két szép leányt tartották oknak. Kálmán atyában felgyűlt a keserűség és indulat. Fejébe tolult a vér, ökölbe szorult a keze, a halántékán kidülledtek az erek. Elragadta őt is a háború vérengző bórája. Lihegve járt fel-alá a szobájában, s feledve mindent, amit Isten törvénye s a higgadt ész diktál, elborult keserűséggel az ablakon át rálőtt az első oroszra, aki a papiak udvarára — kantával a kezében, hogy kútra menjen — betette a lábát. Nem volt rossz ember. Csak belül, mélyen a szívében valami nagyon fájt, s pap létére is már a háború szigorú törvénye alatt állónak érezte magát. Hja Vasziljev pedig holtan terült el. Kezéből kiesett a vizeskanta, s a vér pirosra festette az ingét. Arca nem torzult el. Kisimulva nyugodtak meg izmai — talán mert három kisfiát látta viszont s a felesége várta ott fenn az örökkévaló rónaságok napfénytől aranyló búzatáblái mellett. Kálmán atyában perzselő villámként futott végig tettének szörnyűsége s ítéletet cselekedve, maga felé fordította a fegyvert. Sebzetten bukott le az asztal mellett, de még élt, amikor a berohanó katonák döbbenetes megtorlásként a haldokló testre rádobták a Szentírást, a breviáriumot, Kempist, az egyházi atyákat, polcostól az egész könyvtárat, s felgyújtották. Hamuvá vált az egész papiak. A megrendítő tragédia napjának alkonya már csak az üszkös falakra borulhatott rá. A kiégett ablakszemek koponya üres szemgödreiként meredtek az októberi éjszakába. Hja Vasziljevet katonatársai a templom fala mellett temették el, hüs bokrok árnyékában. Vörös fejfát állítottak sírjára az ötágú csillaggal. * 105
